Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-06-18 / 25. szám

mind gondolat-gazdagok; beszédjeik reális tartalmát a közönséges ember józan gondolkodásához mért egyszerű alakban és nyelven fejezi ki. És van — hála Istennek! — ma is elég olyan szónok, a kiknek beszédei tartalmasoknak mondhatók, csakhogy beszédjük modora paralyzálja azok esetleges jó hatását. Egy pomerániai lelkészi értekezleten nem régiben ezeket mondotta az ismeretes Krassow gróf: »Kedves lelkész urak! Önök, a kik itt együtt vannak, az Isten igéjét bizonyára tisztán és igazán hirdetik ; önök bizonyára mindnyájan azt hirdetik, a minek egy beszédből sem szabad hiányoznia: az emberi bűnösséget s az Isten kegyelmét a Jézus Krisztusban. De engedjék kimondanom, hogy az önök prédikációi, még a legalaposabban átgondoltak is, nagyrészt a fejek felett repülnek el s a szívbe nem hatolnak, mivel a hallgatók nem értik öket.< — S miért nem értik meg ? Nem azért talán, mert hallgatóik nehéz-felfogású emberek, vagy mert mi oly irgalmatlanúl tudományosak vagyunk, hanem azért, mert a nehéz tudományos nyelvet, a melyen gyakran mint falábakon járunk, sokan a szószékre is felviszik. A római egyházban a liturgikus nyelv a latin; a nép természetesen nem érti, de legalább az a megnyugtató a dologban. hogy nem is várja tőle, hogy megértse. Mi egész hévvel — és méltán — kikelünk a római egyháznak azon eljárása ellen, hogy az istenitiszteletnél az anyanyelvet mellőzi s mi a nép anyanyelvén beszélünk az istentiszteleteknél; de mit használ ez az egész hév, ha az az anyanyelv a hallgatók nagyrészének úgy hangzik, mintha idegen volna előtte. Keserves dolog a szószék alatt ülni s így gondolkozni: »Ez a tisztelendő úr oda fent sok szép dologról beszélhet, csak érteném is a beszédjét!* Ha egy gyülekezet az ő lelkipásztoráról így nyilatkozik: »Nagyon szépen, tudományosan prédikál*, úgy biztos lehet abban, hogy az jó magyarán azt jelenti: »alig értünk valamit a prédikációból.* Ha én most a nép által nem értett s a műveltek által nem kedvelt absztrakt kifejezéseket és szófordulatokat itt mind fel akarnám sorolni, az annyi volna, mint ha a Dunába vizet hordanék. Csak üsse fel valaki a kezeügyébe eső első prédikációs-kötetet, — kevés kivétellel — egész halmaz ilyet fog benne találni. S vájjon ha úgy a .saját házunkat kutatnók át, nem volna-e ennek is hasonló eredménye? Nem könnyű dolog ám úgy beszélni, hogy igazán megértessünk, még az egyetemileg képzett embereknek sem! Könyvekből nehéz azt megtanúlni ; az embernek, ha azt el akarja érni, folyton a nép embereivel — s nem csak a vele egyrangú s egyműveltségü emberekkel — kell érintkeznie s el kell lesnie tőlük, hogy hogyan gondolkoznak és beszélnek ; azután évek hosszú során prédikációjából kíméletlenül törülnie kell mindazt, a mi gondos vizsgálat után a hallgatók nagyobb átlagára nézve magasnak, érthetetlennek, absztraktnak, komplikáltnak s mesterségesen stilizáltnak ismer fel. Ez persze sok munkát s önmegtagadást igényel, de hát mindkettő kötelességünk s meg van néki a maga szép jutalma. Adná Isten, hogy a nyelv egyszerűségére s a gondolatok általánosan világos kifejezésére ép annyi gond fordíttatnék, mint a választékos kifejezésekre, ragyogó irályra s művészi körmondatszerkezetre! — Gyakran halljuk és olvassuk az ilyeneket : »Mi ma a klasszikus szónoklás korszakában élünk.* De mit használ ez az egész klaszicitás, ha az emberek feje fölött röpül el s nem képes velük az üdvösség útját alaposan megértetni! Bármily kevéssé hangzik is klasszikusan, de azért kimondom : hogy minél szebben esztergályozottak a prédikációk, rám annál inkább azt a benyomást teszik, hogy azok a hallgatókat nem ragadják meg vagy legfeljebb megmossák őket anélkül, hogy őket megnedvesítenék. E mellett távolról sincs eszemben azt ajánlani talán, hogy pongyolás rendetlenséggel vagy közönséges vásári nyelven hirdessük az igét. A szentélyben nekünk a szentély nyelvén kell beszélnünk, úgy, a hogy a biblia beszél: egyszerűen, természetesen és iellegzetesen s oly mondatfüzéssel, hogy azt legegyszerűbb hallgatónk is figyelemmel kisérni képes legyen. Végre mégis fel kellene hagyni azzal a tervvel, hogy a prédikációról, mint művészi aktusról szóló homiletika doktrínával ragyogó szónokokat akarjanak képezni! Szószéki beszédeinkben manapság a művészetből s mesterkéltségből már elég van s ragyogó szónokokban sincs hiány; de a mire nekünk még mindég szükségünk van, az nem a még ékesebb művészi alak, hanem : az egyszerűség, a közvetlenség, — olyan dolgok, a melyek persze nehezebben érhetők el, mint minden művésziesen faragott beszéd-cicoma. A kifejezésbeli absztrakció azonban mélyebb alapját a gondolatbeli absztrakcióban bírja. Mindnyájan annak a veszélynek vagyunk kitéve, hogy elvontan gondolkodjunk; azért könnyebben esik nekünk általános szólásmódokat egymásra halmozva, egy értekezésszerű prédikációt megírni, mint a népnek konkrét s könnyen felfogható modorban beszélni. »Ha a mai nyomtatott beszédgyüjteményekbe tekintünk — mondja egy, a mai építő irodalom felett szemléttartó kitűnő irat — s kérdjük: mit lehetne e prédikációkból azokra nézve következtetni, a kiknek azok szánva vannak ? Felelet: azoknak olyan embereknek kell lenniök, a kik csakúgy a levegőben lebegnek, a kiknek nincsen határozott hivatásuk az életben, sok idejük van az elmélkedésre, az absztrakt gondolkodásban nagyon gyakorlottak s a biblia nyelvében teljesen jártasak.* »A legtöbb mai prédikációban minden kétséges, feltételes, személytelen s absztrakt.* Az ilyen értekezésszerű modor azonban a prédikációt unalmassá s gyümölcstelenné teszi, nemcsak az iparosokra és földmivelőkre, hanem még a titkos tanácsosokra s professzorokra nézve is. Még az igazán müveitek sem szeretnek a templomban általános theologiai értekezéseket hallani; s a ki a nép nem művelt elemét nem képes lebilincselni, az csalódik, ha azt hiszi, hogy annál nagyobb vonzó erőt gyakorol a műveltekre. Persze a prédikálásra nézve is á\\ az az elv: suum cuique, vagy a mint az írás mondja: »helyes megosztása az igazság igéjének* ; ez alapon azonban nehéz volna a műveltek részére külön prédikálásmódot követelni, a mint tényleg sem a prédikáció nagy mestereinél, sem az apostoloknál ilyen külön genus-praedicandit nem találunk. E tekintetben nincs különbség; mindnyájan, műveltek s nem müveitek, bűnösök mindnyájan egyformán gonoszhajlamú szívvel bírnak s mindnyájuknak egy és ugyanazon úton kell haladniok, s az Isten előtt nincsen személyválogatás; azért a szentség nyelve egyetemes nyelv. Betekintvén Jézus beszédjeibe, mily konkrét, érthető, életeleven, személyi és könnyen kiérezhető éllel biró azokban mdinen! E beszédeket nekünk homiletikai szempontból is szorgalmasan kellene tanulmányoznunk; ezekből a gyakorlati prédikálást illetőleg sokkal többet tanulhatnánk, mint az összes homiletikai tankönyvekből együttvéve. Oly közel fekszik hozzánk s még sincs meg, — legalább tudtommal nem — Jézus beszédjeinek, mint a prédikáció példányképeinek, tudományos feldolgozása. Csak egyre, s erre is csak futólag akarok most rámutatni; ott van pl. a hasonlat (példázat) s a velős szentencia. Legyen, hogy Keleten a hasonlat speciális okkal biró s közszükséggé vált oktatási forma; legyen, hogy alkalmazásának — a mint az Úr maga is határozottan mondja az ismeretes ézsaiási helyre való kérdésükre vonatkozó feleleté-