Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-06-04 / 23. szám

a lelkeket mint egy csatára hivó a zászlój a alá gyűjtse, s az oda seregelteket a lelki csatára föl is készítse és azokat diadalra vezesse. Mikor jön el ez az idő, ezt csak Isten tudja, mi emberek csak azt mondhatjuk, hogy mi a hajnal sugarát látjuk már, melyről a nap nemsokára való fölkelésére következtethetünk. Ilyen sugarakként tűnnek föl azok a bátor férfiak is, kik, mint az olaszországi különféle tudósításokból értesülünk, részben a római egyház régebbi papjai a félsziget különböző helyein evangélikus szellemben kezdenek prédikálni s magukhoz gyülekezetet gyűjteni, függetlenül az ott létező két evang. egyháztól. Ha Olaszországban a szabad vallásgyakorlat nem volna törvény által garantirozva, és az állam e törvényt nem gyakorolná pártatlanul s minden tekintet nélkül a vatikán dühére és haragjára, úgy e férfiak szája már rég be lenne dugva, merész vállalkozásukért be lennének zárva vagy ép halállal bűnhődnének, így háborítlanúl folytathatják áldásos munkájukat. Hogy mi lesz ebből, az az Isten dolga. De mindenesetre mindez azt mutatja, hogy még abban az országban is, mely a római egyházat csaknem mindig pápákkal látja el, vannak munkaerők, kik azon igyekeznek, hogy e népnek, mely a pápai lelki rabságban annyit szenvedett, a tiszta evangéliumot hirdessék. S menjünk át Franciaországba Ez az ország látszólag még mindig a legerősebb támasza a pápaságnak. Itt uralkodtak a xdegkeresztyónibb királyok«, ós a köztársaság is, dacára az ő szabad szellemű, vallás- ós keresztyénellenes jellegének, a barátságos sőt meghitt viszonyt a pápasággal mindig fenn tudja tartani. Es ez maga is ama viszonyt a legnagyobb gonddal ápolja, mint ez nemrég a keleti keresztyének védelmének oly sokszor megbeszélt kérdésénél is világosan kitűnt. De ez igen természetellenes szövetség, mely agyaglábakon áll, ós semmi állandósággal nem bírhat, főkép azért, mivel Franciaország minden más országnál inkább megismerkedhetett a történet folyamán az eretneküldözés iszonyaival. Es épen a hugenották hitereje ós halál megvetése, a legiszonyúbb üldözések közt is tanúsított hűségük és állhatatosságuk a »puszták egyháza® iránt azt mutatja, hogy a reformáció korától kezdve itt is mindig akadtak férfiak, a kik Isten tiszta, valódi igéjének az értékét meg tudták becsülni, ós a pápai lelkiszolgaság rabbilincseit magukon eltűrni nem akarták. S ha a legújabb kort nézzük, mindjárt szemeinkbe ötlik az a figyelemreméltó tény, hogy a mai köztársaság vezérférfiai közül igen sokan, talán legtöbben az evangélikus egyházhoz tartoznak. Ez a római világ minden protestálása ós tagadása dacára azt mutatja, hogy a protestánsoknál van a szellemi fölény és hogy a protestantizmus az ő szellemi szabadságával az emberek erőit ébreszti, emeli ós erősíti De a pápaság legádázabb ellensége legújabban Franciaországban magában annak a körében található. Sehol sem látszik a római egyház papsága annyira elhagyatottnak, mint Franciaországban. Itt egyrészről a függetlenség szelleme, másrészről a komoly kívánság észlelhető a tisztaság ós igazság után, úgy mint azt a Szentírás tanítja, s a mely kész a római bilincseket széttörni, és azokat részben már szót is törte. Vagyis ott a Rajnán túl minden jelenség a római papság mozgalmának a megindulását mutatja, mely egy evangélikus mozgalom szímptomájaként tekinthető. Figyelemmel kísértük az erre vonatkozó híreket, ós most már következtetni lehet, hogy mi lesz ebből s mily célokat fognak elérni, s hogy az egész mozgalom oly mélyreható, hogy a Rómától való végleges elszakadásra ós egy sajátos egyház alakulásához vezet* Mi bizton hiszszük, hogy Franciaországra még nagy történelmi jövő vár a vallásos ós egyházi téren. Erről kezeskedik nekünk egyrészt a nép nagy tehetsége, másrészt a történelem, melynek jelentékenyebb momentumait tárgyalásunk kezdetén felmutattuk. S menjünk Ausztriába, abba az országba, hol a jezsuiták kárhozatos műköclósöket különösen kifejtették, hogy messze vidékeket, melyek az evangéliumhoz hajlottak s szabadon ós nyíltan elismerték Luther tanait, a ravaszság ós erőszak minden eszközeivel visszahódíták a római egyházba. Ha meggondoljuk, hogy a reformáció idején az osztrák örökös tartományok négy ötödrésze protestáns volt, s ehhez azt a gyönge maradványt, mely romokhoz hasonlóan az egyes városokban ós a félreeső völgyekben abból az időből az elnyomás és üldözés dacára fentartotta magát, ekkor az evang. keresztyén keblet egyrészt mély fájdalom, másrészt örvendetes bizalom tölti be, hogy ott, hol az emberek oly szívósak és* erősek a hitben, a halotti csontok még egyszer új életre fognak feltámadni. S csaknem úgy tűnik fel, midőn a Cseh- és Stájerországi s a bécsi németek napfényre kerülő mozgalmairól olvasunk, s a »Los von Róm !« jelszavát halljuk, mintha a halotti csontok felett a zúgás már észrevehető volna. Úgy tetszik, mintha ott a politikai és szociális viszonyok nyomása alatt szélesebb körben komolyabban foglalkoznának vallási kérdésekkel mint egykor, s arra a meggyőződésre jutnának, hogy míg az új német * Nemrég a kilépett papok evangéliumi képzéséről olvastunk.