Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-04-16 / 16. szám

vagy az egyházközségnek nyakába varrni az ily sporadikus változtatásokkal járó ódiumot, hanem a mint az ág. evang. egyház is tette volt, köte lező intézkedést kell hozni, oly formában, mely bizonyos maximális és esetleg minimális határnak a megjelölésével tért enged az egyes egyházközségek sajátos viszonyai érvényesítésének is. A most hivatolt két körülmény elegendő ok arra, hogy e fontos ügyben megfelelő körültekintéssel járjunk el. Nem tehetünk tehát oly intézkedéseket, a melyek a küszöbön álló kettős reform-szükségletnek akár prejudikálnának, akár pedig azok figyelmen kivül hagyása folytán, indokolatlan terhet rónának a közegyháznak még mindig igen sok kiáltó szükség által igényelt közalapi erejére. Az egyházi adó teher által okozott bajok azonban sok helyen veszedelmes és bomlasztó természetű eredményeket szültek már eddig is. Az orvoslást tovább halasztani nem lehet. Minthogy az egyetemes konventnek nem áll hatalmában az egyes egyházközségekre részszerű, vagy az egész egyházra egyetemes intézkedéseket tenni, a melyekkel az eddigi adózási viszonyokat változtathatná, de cselekednie, felelősségteljes állásából kifolyólag, okvetlenül kell : azért úgy találjuk mi is, hogy nagyon helyesen cselekedett, midőn elől említett határozatát meghozta s azt foganatosítani készül. De meg kell vallanunk, hogy a jelen viszonyok közt, midőn egyfelől az állam által tervbe vett adórefom előkészületi munkálatai folyamatban vannak, más oldalról pedig közel időn összeülő egyetemes zsinatunknak az egyházi adózás ügyével behatóan foglalkoznia kell : nem találnánk indokoltnak olyan természetű lépéseket, a melyek állandó s a közeli reformok által nem érinthető eredményeket szülnének. Ertjük ez alatt azt, hogy a közalapi tőkék, illetőleg jövedelmek egy meghatározott részének örök időkre való lekötése, a tőkesegélyek útján, talán most, a zsinat előtt 2 — 3 évvel, nem feltétlenül szükséges. A revizió fentartásának elmulasztását mi sem indokolhatná kellőleg, valamint azt sem, hogy bizonyos tőkehányadok oly módon köttessenek le, hogy a hamarosan bekövetkezhető változások által érintetlenül hagyatva, egyéb oly közcéloktól vonattassanak el, a melyek egyedül a közalap támogatásával és erejével valósíthatók. Kész szívvel csatlakozunk hozzá ahhoz a felfogáshoz, hogy nem csak segítenünk kell egyes egyházközségeinken, hanem a segítséget biztosítani is szükséges ; de ezt olyforrnán gondoljuk, hogy a véglegesítés vagy állandósítás, tehát a tulajdonképeni tőkesegélyezés ezen célra csak akkor vétessék foganatba, a mikor a zsinat által megejtett egyházi adóreform után is szükségesnek fog mutatkozni. A megfelelő segély tehát megszavazható, évről-évre kiadható, a mi által az illető egyházközségek biztosíttatnak; de nem köthető le az adó-reformtól függetlenül, a mi által viszont más közcélok jutnának hátrányba. A meghatározott összegű, ideiglenes segélyezési módot még más körülmények is ajánlatossá teszik. így p. o. a közalapi segélynek lekötése, vagy csak megadása is, most, a mikor aránylag csekély összeggel rendelkezünk ilyen célokra, leginkább ottan volna helyén, hol felekezeti ós nemzetiségi érdekek, vagy a területi viszonyok az egyházközségnek anyaegyház formájában való fentartását megkövetelik. Ellenben, mikor egymáshoz közel, mondjuk 5—6 kilométernyi sugár körzetén belől, egy központi hely körül, több oly anyaegyházközség létezik, a mely a lukma vagy a kepe teher alatt nyög, de ragaszkodik anya-egyház voltához, a melyet ugyan a magyar büszkeségen kivül semmiféle közérdek nem javasol fentartandónak, — hogy ily helyeken is egyen-egyen igénybe vétessék a közalap tőkesegélyező jobbja, az már nem engedhető meg. Pedig hány egyházközségünk esik e kettős kategória alá. Az ilyenekkel szemben is általános intézkedésre van szükség, a mely szintén a legközelebbi zsinat feladata leend. S ha mostan állandó segélyeknek, talán egyelőre, a helyi viszonyokra való minden tekintet nélkül, megállapításával a későbbi rendezkedóseknek prejudikálnánk, nyilván való, hogy minő kellemetlenségek és aránytalan terhek hárulnak majcl a közalapra. Megemlíthetjük azt is, hogy az állami egyenes adók reformjával kombinált szabályozása az egyéb közrovataioknak, minden esetre apasztani fogja egyes egyházközségeink eddigi bevételét, — ha csak saját bel körű egyházi adó reformunk nem fog gondoskodni a hiányok méltányosan megállapított forrásairól — s így belhivatalnokaink fizetésének a minimumra való kipótlása végett az állam segélyezése nagyobb mértékben fog nyújtatni. És a közalapi tőkesegélyezési eljárásnak mostani rendszeresítése által, a netán így előállható előnyökből magukat helyenként kizárnék. Ne gondolja senki, hogy talán az államra jogosulatlan úton kivánnók saját terheinket áthárítani; mert hiszen, a mit mondottunk, a legelemibb következménye lesz annak, h a az állam számunkra egy maximális pótadókulcsot állapit meg. Az egyházközségi jövedelmekben netalán elő álló hiány nem hiány az államra nézve, mely az adó kulcs más fokozatában mint felesleget veszi be a megfelelő összeget, és előnyt is