Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-01-08 / 2. szám

kálvinistáknak egyáltalában nincs érzékük a protestántizmus világtörténeti jelentőségének felfogására, vagy pedig, hogy csak a politikai látszat szempontjából bírálják el a vallásos élet nagy kérdéseit. Hát pedig ideje volna már, hogy ébredjünk s a külső fény káprázatában ne vakuljanak el szemeink. Vagy talán annyira hozzá szoktunk már jogos igényeink mellőzéséhez, s oly természetesnek tűnnek fel előttünk veszteségeink,hogy lemondtunk még a reményről is, hogy ez valaha talán még másként is lehet? Ez volna még csak a veszedelem, miután az, a ki némán tűri meg nem érdemelt mellőztetését és veszteségeit, e néma lemondásában a jogtalanság túlkapásait támogatja. Ez állapotnak sok fájdalmas és sötét oldala van. De én ezúttal csak egyről akarok szólni, s ez a tábori lelkészség ügye, melyet a prot. egyház mindig nagyon fontos ügynek tartott. Számbavehetőleg ez ügyre nézve az 1 848 : XX. t.-cikk 5. §-a intézkedett, miclőn kimondta, hogy »a minisztérium rendelkezni fog, miszerint a bevett vallásokat követő katonák saját vallású tábori lelkészekkel láttassanak el«. De ez csak a papiroson maradt, mígnem 1860. ápril 26-án, majd 1869. január 3-án maga a fejedelem rendelettel állpította meg, hogy a magyar hadseregben prot. tábori lelkészek alkalmaztassanak, számra nézve 8-an. Ez idő óta lényeges változás nem is történt, úgy hogy még ma is, csak négy reform, tcibori lelkész van az egész monarchiában 160 róm. kathol. pappal szemben! Hol itt az arány ? És míg a pápás alkalmazottak a rangfokozatoknak fényében úsznak, addig a protestáns, illetőleg szegény református papok, még csak az őket joggal megillető rangfokozatig sem tudnak emelkedni, hogy legalább az anyagi gondoktól szabadulhatnának. Bizony mondom, ez a helyzet tovább már tarthatatlan ! Ha missziói lelkészeinket csak két vagy három embernek is utána küldjük, s mindent elkövetünk arra, hogy a reánk bízottak közül csak egy is el ne veszszen : annyi ezer és ezer harcfi vallásos szükségeinek kielégítési kérdése nem indítaná-e meg szivünket ? Akkor, a midőn a lelkészek szaporításáról, a belmisszióról, a nagy aratási mezőről, a kevés munkásról oly sokat beszélünk : kérdem, szabad-e úgy néznünk a tábori lelkészek szolgálatát, mintha az a nagy mező, melyen ők erejök felett való munkával küzködnek, nem is a mi aratási mezőnk volna? Vesse tehát mérlegbe egyházunk erkölcsi erejének teljes súlyát, s szembe állítva a 4-et a 160-al, zörgessen addig, a míg csak meg nem nyittatik s az égbekiáltó aránytalanság meg nem szüntettetik. Oly kérés ez, a mely elől kitérni nem lehet, ha csak ki nem mondják, hogy a legmagyarabb egyház híveit nem tekintik olyan hazafiaknak, mint a pápásokat, s így méltóknak sem arra, hogy lelki gondozásuk céljából érettök aránylagos áldozatot hozzanak. Azok a katonák, szolgálati idejök letelte után, mind visszatérnek szülőföldeikre, s mily vészt hoznak a gyülekeztekre, ha a ki nem elégítő lelki gondozás átkát, az elvadult erkölcsöket viszik az egyes gyülekezetekbe. Az ily veszélyekkel szemben épen úgy kell biztosítni érdekünket, mint a tűzkár ellen, mire hatóságilag is kötelezve vagyunk. Garző Gyula. A magyar reformátusok egy háziassága. Ha visszatekintünk a lefolyt XVI—XVIII évszázadokra, úgy találjuk, hogy magyar hazánkban a protestánsok, de különösen a reformátusok között volt legerősebb az egyh azias élet. A magyarsággal párosult s vele eleitől fogva elválaszthatatlanul összeforrt szilárd egyháziasság tartotta fenn a magyar református egyházat s annak gyülekezeteit. E becsülésre méltó tulajdonságokkal rendelkezve, mind a politikai kecsegtető kísértések, mincl az erőszakos, sőt vérengező hitüldözések ellenében, viszontagságos három évszázadon át sziklaként, mozdíthatlanul és megoszlatlanul állott a magyar ref. egyház. A közadózástól váltig idegenkedő, de viszont lelki és testi szabadsága mellett s hazája alkotmányáért és állami függetlenségéért annyiszor s oly bőven vérét ontó nagy számú magyar ref. nemesség nemcsak önként elvállalta és szívesen viselte az egyházi élet terheit, sőt számos egyházat önmaga alapított, s a nyilvános istentisztelet tartásának hosszú tilalma alatt, saját költségén nemesi udvarházaiban állandó lelkészeket is tartott, kiknek szolgálatába rendes lelkipásztoraiktól megfosztott, vagy azoknak tartására képtelen apró ref. gyülekezetek igénybe véve, a végképeni elzülléstől megmenekültek. S a nemesség mellett ott állottak buzgón, áldozatkészen a jobbágyok s később a felszabadult közpolgárok is. Egyházakat alapítottak, nehéz munkával szerzett filléreikből templomokat, iskolákat építettek; papokat, tanítókat fizettek, s hordozták az egyházfentartás mindenféle terhét. Erős egyháziasság, puritán vallásos élet, szívós ragaszkodás a magyar nyelvhez s magyarsághoz jellemezték a mi buzgó ref. eleinket, az e miatt vastag nyakúaknak elnevezett kálvinista-