Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)
1899-03-26 / 13. szám
közre is hat. Az alámerítéssel elhagyja az ember a földi életet s az ó-embert, minden természeti tulajdonságaival, hogy mennyei polgárrá legyen; nem mint zsidó vagy görög, férfi vagy nő, szolga vagy szabad, hanem mint Krisztus testének tagja, mint új szellemi lény. A keresztségnek ezen misztikus felfogásával, a mennyiben ez már magában kezesség a túlvilágért, — s Pál maga is annak kezdetét látta benne, — azon eredményt érte el, hogy a görögöknek is kedves szertartásává lett. Korinthusban sokan másodszor is megkeresztelkedtek, hogy elhalt kedveseiknek is megnyissák a túlvilágot. Ugyanaz az ember, ki az evangélium szellemiségét oly fenségesen és tisztán íogta fel : mint bittérítő megnyitotta útját a pogány-katholikus szakramentum eszmének és ez által a misztériumok idejének is megadta a lökést. A keresztséggel együtt megkezdődik némi kis szervezkedésnek, a tulajdonképeni alapításnak munkája is. A zsidósággal való összeköttetés megszakítása nélkül arra törekedett Pál. hogy a megkeresztelteket, mint testvéreket, egyesületi élet által tartsa össze. Az istentiszteletre elég volt egyelőre a zsinagóga. A közös étkezésekre és összejövetelekre azonban valaki az előbb megkereszteltek közül, vagy épen a ki tehette, egy szobát bocsájtott a rendelkezésére. A gyülekezet megnövekedésével különböző házakban jöttek össze közös étkezésre, míg a fontosabb határozatok hozatalára és az ünnepek megtartására egy főösszejövetel rendeltetett. Végre szakadásra kerüli a sor a zsinagógával, a mikor az istentisztelet tartására nagyobb helyiség vált szükségessé. A munkanapokon — természetesen este — tartott szeretetvendégség képezte a testvériség legfontosabb kötelékét, a mely egyszersmind a gyülekezeteknek úgy vallási, mint társadalmi és jogi életére egyaránt fontos volt. A szerelet vendégség előtt és után imádkoztak és énekeltek. Míg a zsinagógához tartoztak, ez volt az első ker. kultusz, a mi minden szeretetvendégségnek vallási jelleget kölcsönzött. Ehhez járult bizonyos időben az úrvacsora, a mely azonban a szeretetvendégségnek még csupán egy részét alkotta. Midőn az Úr halálának emlékezetét ünnepelték testének és vérének élvezésében, emez étkezés alkalmával csodálatos módon összeköttetésben érezték magukat az élővel is, a zsidó és pogány világ áldozati lakomáinak analógiája szerint. A szeretetvendégség kultuszi értékét csakhamar emelte egy másik, a szociális. Midőn zsidó és pogány, gazdag és szegény, úr és szolga, férfi és nő a közös asztalnál együtt ettek és magasztalták Istent: a testvér név nem csupán üres szó volt. Innen van a szűkölködők nagymérvű támogatása, részint a gazdagok részéről ajándékok, részint a közös pénztár által. Ebben, a tulajdonjog és osztálykülönbségek fentartása mellett, a társadalmi ellentétek mélyreható kiegyenlítődése is megnyilatkozott. Meggyőző erővel szól emellett az a körülmény, hogy Pál leveleiben sohasem beszél gazdagról és szegényről, azoknak egymáshoz való viszonyáról; mindenütt feltételezi a testvéri szeretetet, a mi adakozásban és részvételben áll. Végre a szeretetvendégségnél nyilvánul a fegyelem első kezdete is. »A szentek közössége* — mint Pál nevezte, nem tűr magában bűnösöket. A bűnben leledzők egy időre — a vezeklésig — vagy mindörökre is kizárattak a szeretetvendégségből. Pál eleitől fogva arra törekedett, hogy a szeretetvendégség és az összejövetelek szentségi jellege megőriztessék. Azonban sem magát nem tette elöljáróvá, sem ilyet, vagy ilyeneket a gyülekezet által nem választatott. Az előbb megkeresztelteknek tekintélye és azoknak, kik helyiséget adtak, felvigyázó joga, bizonyos mértékig egészen természetes volt; de hivatalnokoknak nem tekintettek, a míg minden keresztyén a »Léleknek* birtokában volt, és sem fent. sem alant levő, sem jog, sem hierarkhia nem érvényesülhetett. Wernle után (Vége köv.) Danóczy Antal. Az örök béke. (Folytatás és vége.) Míg Herdert mélyebb történeti érzéke, addig Fichtét a napoleoni háborúk tanulsága vezette a világbékére vonatkozó nézeteinek felállítására. Korábban Kanttal az örök béke népszövetségében látta a történeti fejlődés végcélját s a gyakorlati ész feladatát, s azt hitte, hogy a fölvilágosodottak világpolgári érzéke teljesen megnyugodhatik az államok sorsában és cselekvéseiben. A midőn azonban Napoleon kényuralmi világállama komoly valósággá kezdett válni, — esztelen és gyűlöletes álomképnek deklarálta az univerzálmonarkhia gondolatát. Az emberiség lényege — úgymond — az egyes nemzetek kölönfeleségében nyilvánul, s csakis egyéni s nemzeti sajátságaik szabad kifejlődése a záloga és biztosítéka azok méltóságának és erényességének, míg azok nivellálása csak romlásra vezet a népélet összes köreiben. Ép azért Fichte szerint a hatalmas patrióta egyúttal a leglelkesebb világpolgár, s a bátor férfiasság s az erős nemzeti öntudat a valódi szabadság elnyerésére vezet. Hegel történeti filozófiája volt az, mely Fichtének és Herdenrek az örök békéről szóló nézeteit a tudományos gondolkozás közkincsévé tette. Hegel a racionalisztikus történeti felfogásnak alaphibáját abban látta, hogy az az eszmét a valóságon kivúl, egy soha meg nem valósulható, elvont ész-idfeálban látta, mely csakis a korlátolt és önző motívumok megsemmisítése utján volna szerinte megvalósítható. A történeti való életet ignoráló örök békének álomképétől a történelem szilárd alapjaira vezette vissza Hegel a maga kortársait. Megmutatta különösebben, hogy az arra való érzék az észszerű eszméknek s a mozgató ideáknak gazdag kincseit lelheti föl abban a történelemben, a melyben az emberiség örök eszméje, időileg és térileg nyilvánul, s megmutatta, hogy az állam korántsem az önkény s a brutális hatalom képződvénye; sőt inkább a gyakorlati ész legfőbb műremeke s az erkölcsi szabadság megvalósulása, s hogy a nemzeti államok egymásközötti kollíziói és küzdelmei sem csupán abnormis