Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-02-26 / 9. szám

9. szám. PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAÍ*. nek ; ellenben : minthogy a széthúzásban erőtlenség és halál van, ez által a legnagyobb dolgok is megsemmisülnek. Üdv annak, a ki bármi téren az egyesülést s benne az egyetértést munkálja; de sokszoros üdv armak, a ki a szellemi s erkölcsi mezőkön munkálja és hat közre ezen elv érvényesítésében! Ez által egyszersmind egy isteni elv nyer gyakorlati alkalmazást. Mert, a mit a római pogány iró a fentebbi szavakban kimondott, azt Jézus, tanítványainak egy alkalmi kérdésére, mint isteni kijelentést nyilvánította ezen felséges szavakkal: Istenországa ti bennetek van . . . Hazánk mai áldatlan közviszonyai s széthuzódozó társadalmi életünk ziláltságai közepette jól esik, ha azt látjuk, hogy a nemzeti kulturát szolgáló eg-yik legfőbb tényező, az Országos Középiskolai Tanáregyesület, testületi működését s a közre irányuló tevékenységét a fennebbi elvnek gyakorlatára fekteti, s hova-tovább szélesebb és szélesebb körökben munkálja és kelti fél a közösség, az együvétartozás és a vállvetett dolgozás érzetét. Az immár XXXN-ik évfolyamban levő testület az első két évtizedben inkább csak a címében volt »egyesület« illetve eleinte »egvlet«, a mennyiben szervezetlensége miatt en masse működni nem tudván, inkább csak a központi tisztviselők hivatalos ténykedése és a Közlönyben megjelent cikkek és irodalmi dolgozatok által mutatott életjelt ; de a nélkül, hogy a tagok közérdeklődésére és a köztevékenység fölkeltésére hatni s a közélet és kultura tovább fejlesztésére szélesebb medret ásni tudott volna. Éppen azért nagyon szerencsés gondolat volt, midőn a 80-as évek közepén a körök eszméje fölvettetvén, ezek az Egyesület kebelében imitt-amott, szórványosan létrejöttek. De mivel ezek az u. n. tanári körök nem voltak semmi szervi összeköti tésbtn az Egyesülettel, csaknem egy évtizedi széttagoltan való működés azt eredményezte, hogy mintegy a gyomorról és a tagokról szóló Agrippa-féle mese teljesedett, be az Egyesületen. S csak midőn ezelőtt 3—4 évvel a mostani Alapszabály keretében az Egyesület a maga köreivel, mint megannyi tagozatokkal életszerves működésbe hozatott: vált ez az intézmény életerős orgánummá, mely hivatva van nemzeti szükségleteinkhez képest a magasabb kulturai feladatok megoldására. De hivatva van egyúttal arra is, hogy mint szellem-erköcsi kovász, gerjesztőleg és átalakítólag hasson másnemű intézményeink életére és fejlődésére is, akként, hogy nemzeti Geniusunkra senki se alkalmazhassa költőnk ama mondását : »Szerte nézett s nem leié honját a hazában.« Más szóval: igaz ugyan, hogy a tanárság első feladata az iskola szeretete; igaz, hogy a tanári egyesületi körök érdeklődésére első sorban az örök hullámzásban levő, fontos, pedagógiai és didaktikai kérdések tarthatnak számot: de a tanár intenzív működése csak úgy vezethet teljes eredményre, ha egyszersmind a társadalomhoz való viszonyát sem hagyja számításon kivül. Ne azt várja, vagy ne csak azt várja, hogy a társadalom menjen neki segítségére, hanem ő menjen először a társadalom segítségére, az által, hogy működésében az evangéliumi elvek alapján igyekezzék minden erkölcsi intézményre nevelő, irányító befolyással lenni, annyira, hogy úgyszólván az egyháznak is ő legyen kútfeje. Mert az egyház, mint vallás-erkölcsi társaság, mindenkor és mindenütt — valahol csak humánus intézményeket magába ölelő állam alakult — valamint eddig az emberi társadalomnak alapja és éltető lelke volt: úgy ezentúl is még inkább a közélet fentartójának kell lennie. Nem ide célzott-e a nagy magyar költő, midőn azt mondotta: »Minden államnak támasza és talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megvész, Róma ledől s rabigába görbed!« Ennek a tiszta erkölcsnek plantálására pedig ki vagy mi van inkább hivatva, mint az egyház, a mely ismét legelső sorban az iskolák által művelt talajon öntözhet az »élet vizével!« Ebből folvólag — hogy egy mythologiai hasonlattal éljünk — a tanárságnak Janus-fejjel kell működését irányítani, ha élethivatásául azt tűzte ki, hogy magasabb erkölcsi feladatának csakugyan megfeleljen. Egyik ábrázatával az iskolai élet mindennemű viszonyait kell ugyan tekintenie; de arcának a másik felét az egész közéletre kiható s benne a mindennemű institúciót mintegy megszentelő egyházra kell fordítania. A mythologiai Janusnak a régi rómaiak két, vagy inkább kettős templomot emeltek, melynek kapuja háború idején nyitva, békében pedig zárva volt. Nekünk a naponkénti tanári működéssel egy templomot kell építenünk, de a két végében két kapuval : egyik az élet iskolájába vezessen, másik az egyházi életbe! . . . Ma már, midőn az egyházak kezéből a nevelés feladata a köztudatba ment át ugyan, de mint a kormány nélküli hajó az élet tengerén ide-oda hánykolódik; midőn a tanítás kötelezettségéi szintén az egyházak válláról részint az állam, részint a társadalom, illetve a politikai községek nagy részben magukra átvették : főleg mi protestánsok többé nem mondhatjuk el szószerinti értelemben, hogy »az iskolák mindenestül az egyház testéhez tartoznak*, sem azt, hogy: »az iskolák az egyház veteményes kertjei.* Sőt be kell vallanunk, hogy egyházunknak iskoláival szemben is igen sokszor van oka a zsoltáríróval felkiáltani: »Öröködbe Uram, pogányok jöttek.« Ily körülmények s a mai modern áramlatok közt egyházi szempontból nem eshetik zok-szó sem a kitűnő iróra, sem az egyház oszlopos emberére, midőn Baksay Sándor a »Vasárnapi Újság* 1894 ik évfolyamában Balcsay István rimaszombati nestor-professzort, tanárságának félszázados jubileuma alkalmáhól úgy mutatja be a nagy közönségnek, mint a kivel az igazi magyar tanár utolsó typusa lépett le az egyház-iskolai élet színpadáról! No de: »Nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett*. Azért hát »sursum corda!« Emeljük fél szivünket oda, a hol a Baksay professzoroké s a többi elődeinké dobogtak. Régente a harcost kétélű karddal ábrázolták, melylyel jobbra is vágott, balra is vágott. Mi is az élet és kultura harcában a szellem-erkölcsi fegyvernek kétélű kardját vegyük kezünkbe, melynek egyik éle az egyházzal karöltve haladó iskolaügynek, a másik a nemzeti társadalomnak, s így egészben a magyar haza szolgálatának legyen szentelve. Ezen magasztos cél érdekéből igen üdvös hát az a tövekvés és intézkedés, hogy a nemzet intelligenciáját nevelő iskoláknak legnagyobb testületében, az Országos Középiskolai Tanáregyesület körében, a különböző jellegű iskolák territoriális elhelyezkedése szerint egyes tanárkörök alakuljanak és működjenek a különböző vidékeken. Hogy ezen köröktől csak világi szempontból tekintve mit és mennyit várhatunk: nézzük meg, hogy mint nyilatkokozik róluk az .Egyesület hivatott közege, dr. Négyesig László főtitkár, ki a legutóbbi évi jelentésében többek közt ezt mondja: »Valóban alig nevezhetnénk egyhamar érdekesebb közművelődési szerepet, mint a minő e körökre vár, a mint az egyes köreink példájából mind határozattabban ki is domborodik. A körök vannak hívatva azt a nevezetes szellemi tőkét, melyet a magyar középiskolai tanáregyesületek képviselnek, az iskola falain kivül is, a helyi társadalmakban értékesíteni, a magyar