Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-02-19 / 8. szám

kat arra, hogy a bibliát olvastatva, azt egyszersmind érdekessé is tehessék. De szerintem még ez sem elég a vallástanítás reformálásához. Midőn a vallástanításról gondolkozom, vagy beszélek, én nem tudom elválasztani a tanítandó anyagot a tanítótól. Midőn a tananyag összeállítása, helyes megválasztása fölött nézetet nyilvánítok, ugyanakkor a vallástanárokról, vagy tanítókról is kivánok nyilatkozni, még ha talán ellenszenvvel találkozom is. Az újabb kor paedagogiájának első követelménye a jó tanító ; és hogy jó tanítók legyenek, állam és felekezetek, mondhatni, versenyeznek egymással abban, hogy olyan tanítókat és tanárokat neveljenek, a kiknek kezében jó helyen van a jövő nemzedékek tanítása, bár nem egyszersmind nevelése is. A jó tanítók kipótolják a rossz könyvek hiányait, s viszont a jó könyvek pótolják a tanítók fogyatkozásait. Ez egészen rendben van. Megtanítják a tanítókat, hogy mily módszert használjanak a számtan, a fizika és természetrajz tanításánál, hogy a tanításnak valóban eredménye legyen, és pedig nemcsak elméletileg, hanem a tanárok vezetése és útmutatása mellett gyakorlatilag is. És a vallás tanításánál gondol-e valaki ilyesmire ? Nem, mért sokak gondolkozása szerint a vallás oly könnyű és minden embernek annyira kis ujjában van, hogy annak tanítására felesleges az embereket tanítani. Míg a tudományok egyes ágait szemléletileg igyekeznek a növendék sajátjává tenni és e szemléltetésre alaposan megtanítják a tanítókat is: addig a vallás tanítására elegendőnek tartják a tanítók részéről föltételezhető jóakaratot, azoknak egyéni vallásosságát és azokat a könyveket, a melyekben szépen megírattak a bibliai történetek, a hit- és erkölcstani igazságok, s az egyházaknak küzdelemteljes történetei. Ez nem jól van így. A vallástanárokat, és tanítókat képezni, tanítani kell a vallástanításra, ép úgy, mint a másféle szaktanárokat, szaktudományuk alapos megismerésére és módszeres előadására. A vallástudomány az összes tudományok között a legelvontabb, ép azért tanítása nem a legkönnyebb, mint erről általában gondolkoznak, hanem a legnehezebb; a miből önként következik, hogy a vallástanárokat is tanítani kell arra, — mert bölcseséget senki sem szophat az ujjából, valamint módszert sem,— hogy mi módon tanítsák a növendékeket, hogy azokból igazi vallásos lelkű egyének fejlődjenek. Konventünk nem régen kimondta ugyarl, hogy gimnáziumi vallástanár csak a jeles képesítésű, vagy theol. magántanári diplomával rendelkező lelkész lehet; de eltekintve attól, hogy a jeles képesítés, vagy a magántanári oklevél még nem egy jelentésű a jó vallástanítással: a vallástanítás nemcsak középiskolai, hanem népiskolai is, s a népiskolai vallástanításra az egyes gyülekezetek káplánokat is alkalmaznak, tekintet nélkül arra, hogy jeles képesitésüek-e vagy theol. magántanári oklevéllel rendelkeznek-e. Épen azért szükség volna arra is, hogy mindazokat, a kiket katekhetákul alkalmaznak, vizsgálat alá vessék, mind a tananyagból, mind annak módszeréből. De még ezzel sem mondtam el mindent. A katekheták jogi kelyzetét, fizetését, nyugdíját szintén rendezni kell. Az úgynevezett katekheták, a kik mind kész papok, tulajdonkép sem a tanárok, sem a papok osztályához nem számíttatnak. Nem tekintik őket tanároknak, mert csalt vallást tanítanak, s így nem foglalhatják el azt a magas állást, a melyen állanak p. o. a természet — vagy földrajz tanárai, s fizetésök sem lehet annyi és nyugdíjra sem képesítettek, mert papok. A papok pedig nem tekintik őket tényleges lelkészeknek, mert nincsen parochiájuk. Hogy ez nevetséges és tarthatatlan állapot, felesleges bizonyítgatnom. A választott, vagy u. n. állandósított vallástanárok jogi helyzete csak akkor volna biztosítva, ha rendes lelkészeknek tekintetnének, s épúgy felavattatnának, mint a parochiális papok. A miből következik, hogy presbyteriumokban, egyházmegyei gyűléseken részt vehetnének s a gyámegyletnek is hivatalos és kötelezett tagjai lennének. Ez utóbbival azonban a vallástanárnak még csak családja van biztosítva, — a halála után. De mi történik a beteg, a munkaképtelenné lett vallástanárral ? Ha dolgozni nem bír, fizetik-e, vagy fizetni kötelesek-e az egyházak, melyeknek szolgálatában munkaképtelenné lett? És ha nem fizetik a beteg, munkaképtelen vallástanárt, mi történik családjával, a mely csak a családapa halálával van némileg biztosítva, annyiban, a mennyiben, a gyámegylet által ?! De ha betegségében fizetést nem nyerne, sem élni nem tudna, sem gyámegyleti tartozását nem fizethetné, s így családja igazán kuldusbotra jutna. Nehéz kérdések ezek, de el nem zárkózhatunk előlök, s akárhogy is, de meg kell oldani. Vagy az országos tanári nyugdíj-intézetekbe való felvétetésükről kell gondoskodni, Vagy az illető egyházaknak kell vallástanáraik számára nyugdíj-intézetet létesíteniük ; vagy pedig kerületenként, vagy az összes kerületekben élő vallástanárok számára kell közösen egy nyugdíj-alapot teremteni. És fizetésök rendezése is elodázhatlan kérdés; kell, hogy a vallástanárok legalább is oly fizetést kapjanak, mint a gimnáziumi rendes tanárok. A vallástanárok qualifikáeiója: lelkészi oklevele megérdemli azt, hacsak magunk alatt a fát gyökerestől kivágni nem akarjuk, hogy a vallástanár katedrája úgy erkölcsi tekintélyre, mint fizetésre ne maradjon alatta a természetrajz, vagy másféle rajz-tanár katedrájának. íme, a vallástánítás reformja keretében mennyi megoldatlan kérdés. De csak tisztázzuk az eszméket; elvégre a hivatott köröknek is el kell ismerniök, hogy a vallástanárok jogi helyzetét s mind maguknak, mind családjuknak anyagi ekzisztenciáját biztosítani elodázhatatlan feladat. A vallástanároknak napról-napra növekedő száma és munkája követeli, hogy úgy erkölcsileg, mint anyagilag oly elbánásban részesüljenek, a milyet társadalmi állásuk, képzettségük és fontos missziói munkájok mindenkitől megkövetelhet. Keresztesi Samu.