Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-01-01 / 1. szám

KÖNYVISMERTETÉS. Néhai Munkácsy Sándor Egyházi beszédei. Az első kötet 1895-ben jelent meg; a második pedig — mint már jelezve is volt — nem sokára sajtó alá kerül. Ez alkalomból szólalok meg, annyival is inkább, mert — mint emlékezhetünk — az első kötet felett, egy és ugyanazon toll alól két ismertetés jelent meg, oly formán, hogy a mit az első megtagadott, a második visszaadta azt. Hát megesik az sokszor, hogy a mely munkálat első betekintéskor nem igen nyeri meg tetszésünket, azt később — vele behatóbban foglalkozván — nemcsak tűrhetőnek, de sokszor még jónak is találjuk. A behatóbb foglalkozás s a szószéki kísérlet itt is meghozta a változást. Bocsor esperes úrnak, |mikor Munkácsy hátra hagyott beszédeinek kiadását megindította, kettős cél lebegett szemei előtt, melyek közül az első, hogy: »egy nagyon sokat tanult s gondolkozott prédikátornak, az evangélium igazságainak híveivel való közlési módját lelkésztársaival megismertesse, azoknak s a vallás dolgaival szívszerint foglalkozóknak bizonyos mérvű lelki táplálékot nyújtson* ; a másik pedig, hogy: »a kevesek által ismert, de maradandó emlékezetre igazán méltó férfiúnak, az egyház irodalom története egyik lapjának egy kis szögletében helyet biztosítson*. E kettős cél szempontjából kívánok ez ügyhöz hozzászólani, a boldogult szerzővel volt ama személyes ismeretségem világításánál, mely némi bepillantást enged még azon kérdések mélységeibe is, a melyekről e nélkül vajmi keveset mondhatnék. Foglalkozzunk tehát mindenekelőtt a szerzőnek egyéniségével, a ki felöl Bocsor nemcsak azt mondja, hogy: »Sajátos és néha bizarr gondolkozású egyéniség volt*, hanem még azt is felderíti, hogy: »a magyar egyháznak nagyon is rideg s az igazi keresztyén életről messze álló, az ev. melegséggel keveset gondoló viszonyaival nem volt megelégedve*. Ez a gondolkozás s elégedetlenség hangolta talán — a kiadó szerint — Munkácsyt arra, hogy: »félrevonulva élt, csupán hivatalának, saját lelke világának s ismeretei folytonos gyarapításának szentelte életét*. Hát én ezt nem tudnám aláírni. Boldogult Sziládi János is azt mondja egyik beszédében, hogy: >a hol a szikla megrepedt, ott villámnak kellett járni*. Ebben lehet a kulcsa annak, hogy nagy tudását és bámulatos akaraterejét még csak meg sem kisérlette megfelelő módon s nagyobb szabású alkotásokban érvényesíteni, még akkor sem, midőn esperesi székre emelte lelkésztársainak tisztelete. Pedig tudhatta, hogy tőle sokat vártak; joggal várhatták talán még azt is, hogy azokba a rideg egyházi viszonyokba melegséget vigyen s olyan világosságot, mely szégyent keltve ragyogott volna rá a sötét helyekre. De úgy látszik, nem akart úttörő lenni, noha pedig e szerepre, a független gondolkozású nagy ember, teljes mértékben alkalmas lett volna. Csak meghittebb emberei láthatták olykorolykor, felgerjedt lelke lángvetését s nagy tudásának ama megnyilatkozását, a mely előtt ámulattal hajlottak meg minden alkalommal. Maga a nagyközönség pedig ő róla, hivatali körén kivül, szép keveset tudott, s névtelen irodalmi ténykedését sem róhatta fel javára. Épen azért Bocsor barátunk szép szolgálatot végez azzal, hogy legalább hátrahagyott egyházi beszédeit napvilágra hozza. Vájjon abból a hagyatékból nem kerülnének-e ki még másnemű munkálatok is? Én azt hiszem, kell ott lenni még egyébnek is, miután Munkácsy is azon emberek közé tartozott, a kik sok tintát fogyasztanak. De mi csak azzal foglalkozhatunk, a mi előttünk van, t. i. az ő egyházi beszédeivel. E beszédek alapján azonban nem annyira magát ismerjük meg, mint inkább csak a paksi papot. Hangsúlyoznom kell, hogy ennek az egyháznak, melyben éltét leélte, sem anyagi, sem pedig intellektuális viszonyai nem álltak arányban az ő kiváló egyéniségével. Azért tehát, ha szószékre lépett is, csak annyit mondott, a mennyit a helyi körülmények szerint épen mondania kellett. Ez már a kiadó által említett közlési módnak egyik, illetőleg a külső oldala. A másik pedig az a viszony, illetőleg az a függetlenség, a melyet a homiletikával szemben érvényesített. Beszédei élénk bizonyságot tesznek a felől, hogy ő előtte, az egyéni felfogáson kivül, nem volt semmi egyéb korlátozó hatalom. Nem nézi azt soha, hogy egyik vagy másik szöveg feldolgozására nézve mi utasítást adnak az egyetemesen elfogadott szabályok. Neki csak a szöveggel van dolga, melyből, ha egy eszme lelkét megragadja, legott beszélni kezd, és beszél okosan, erős hittel, prófétai bátorsággal, míg csak »Áment* nem mond. Sőt így jár el, ha idegen nyelvből dolgozik is. Elolvassa a felvett beszédet, s a mit belőle lelkébe vett, leírja a nélkül, hogy csak rá is tekintene többé a forrásmunkára. Lehet ez a beszéd bármint kidolgozva, lehet a diszpozíció, a propozició. a partíció stb., bármily művészies, neki nem kell semmi, a mi forma, mi Őt korlátozza, hanem csak az eszme, a gondolat, s ez is válogatva. Ezért mondja valószínűleg a kiadó is. hogy a ki Munkácsy egyéniségét ismerte: »az bizonyságot tesz mellettem arról, hogy minden beszéd az ő gondolkozási retortáján úgy keresztülment, hogy az ő lelke művének méltán tekinthető.* De hát jogos-e az, ha valaki ennyire mellőzi az általánosan elfogadott homiletikai elveket? Hát nekem erre a kérdésre, ki ezeket az elveket mindig igen nagyra becsültem'; a ki a forma és a tartalom összecsendülésében szeretem a kidolgozás szépségét keresni és méltányolni is, alig lehet valami elfogadható feleletet adnom. De annyi mégis kétségtelen, hogyha volt joga az első homiletika írójának bizonyos elveket felállítani, ép úgy van joga minden szónoknak, hogy úgy tegye épületessé a maga előadását, a mint ezt neki a saját géniusza sugallja. Ez esetben azonban s így Munkácsynál is, megvallom, valami eredetiségre számítottam, s oly nyomokat kerestem, a melyek indokolttá tennék a »sajátos« gondolkozás függetlenségét. De hát ily nyomokat nem találtam! Egyénisége tulajdonképen csak abban a függetlenségben nyilvánul, a mely nem tagadja ugyan meg a régi elveket, de ezekből