Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-02-06 / 6. szám

Menyhértnek édes anyja, a ki e tépelődő kérdésre feleletet ad emlékirataiban. Ezt mondja: »Kiknek vagyoni állásuk szerény, és eszközük a jót előmozdítani korlátolt: csatlakozzanak a jótékony egyletekhez. Igyekezzenek maguk hasznos egyleteket létrehozni .... falusi egyszerű élet mellett kevés vagyonnal is sok jót lehet tenni, sok nyomort lehet enyhíteni ... a köznépnek szeretetét és bizalmát könnyű megnyerni; részvétteljes vezetés mellett nagy fölényt lehet felettük gyakorolnk. íme itt van a nyitja annak, hogy mi módon lehet az egyszerű paph CLZ & gyülekezeti jótékonyságnak középpontja, a kedvességnek helye. ^Igyekezzenek maguk hasznos egyleteket létrehoznia. Egyházkerületünknek mult évi egyházi értekezlete is a nőegyletek jogos, sőt szükséges volta mellett nyilatkozott ós azt mondotta, hogy míg »a pápista egyház a Mária kultuszszal olyan asszonyokat nevel magának, a milyenekre szükség van; ábrándozókat, rajongókat: mi a nőegyletekben arra neveljük asszonyainkat, hogy a lelket megrontó ábrándozást és a gyűlöletet szító rajongást elvetve, munkás élettel, a szegények ápolásával kövessék a szeretet törvényétcc. Ezen a téren jut szerep az egyházi életben a nőknek, ezen a téren van hivatva vezórszerepre a lelkipásztornak »hűséges segítő társacc. A kerületi egyházi értekezlet elvileg kimondotta, a tapasztalat kézzelfoghatóan bizonyítja a nőegyletek hasznos voltát; s mi még hozzátehetjük, hogy a nőegyletek az egyházzal lépnek összeköttetésbe, ha a nőegyleti munkásság a parókhiáról indul ki s onnét kapj a az irányítást és ott látja vezérét: az egyházias élet emelkedésén is nagyot lendít. Ez az egyetlen érdek lebeg szemeink előtt, az egyházi élet fellendülésének érdeke; ez az, a mi kérésre indít, hogy mindenki tegye meg, a mit tehet. A női szivet nem ismernénk, a szeretet munkáját nem méltányolnánk, ha elfelejtenénk, vagy számításon kívül hagynánk, hogy a lelkipásztorok hitvesei e téren mennyi üdvöst, hasznost cselekedhetnek. A jóra készséges lélek szívesen tanul, azért egy legközelebbi alkalommal a Lorántffy Zsuzsánna-egyesületnek munkáját ismertetni fogjuk lapunk hasábjain. Mennyire szeretném, ha igénytelen cikkecském végén az olvasóknak ábrázatján azt a változást láthatnám, hogy a kik mosolyogtak, azok húznák fel szemöldökeiket, mondván: ez komoly dolog, ezen a kérdésen felületes mosolylyal nem szabad átsiklani; a kik peclig nehezteltek, azok mosolyognának, azt gondolva, hogy a nőegyletek sok nehéz kérdést könnyű szerrel tudnak megoldani majd. A papné ugyanaz a gyülekezeti életben, mint a hitves a családi életben. Ila a hitves a tisztaság, a jóság és szelídség virágaitól ékes, ékes lesz tőle az egész ház; ha a lelkipásztor neje a könyörület, jótékonyság, a munkás szeretet rózsa szirmaival ékesíti meg magát, ékes lesz tőle az egész kert, az egész gyülekezet, mert: »Erschmückt die Rose selber sich, So schmückt sie auch den Garten«. Református. T A R C A. Gróf Pálffy Mór és Csekey István.* Haynau szárnysegéde, a ki már régen meghalt ugyan, hanem azért csak most temették el, és Csekey István, az 1848/49-iki bonvédhuszár, a tolnai református egyházmegye nyugalomba vonult derék esperese: ma egy kalap alá kerülnek a »Füstkarikák«-ban. A bresciai hóhér intimusa, a ki már berukkolt a túlvilági rapportra ... és a magyar szabadságharc egyik vitéz katonája! . . . Gróf Pálffy Mór és Csekey István! . . . — Hogy illik ez össze? — kérdezheti valaki. Nagyon könnyen. Együtt szolgálták a császárt! Együtt ették a császár kenyerét. Csakhogy persze Pálffy Mór szántszándékosan szolgálta a császárt — Csekey István pedig keserves muszájból; — de hát azért mégis együtt szolgálták a császárt. — A kenyér sem volt egyforma. Pálffy Móricnak fehér kenyér jutott, Csekey Istvánnak meg a komisz, fekete, sótalan prófont. De hát a fehér is a császár kenyere volt; s együtt ették a fehéret és feketét egy álló esztendeig, Pálffy Mór és Csekey István, Morvaországban. »Egy jókora vargabetűt kerítek emlékezetem tarlójáig — s elmondom a históriát. Csekey István a tolnai ev. ref. egyházmegye kiérdemült esperese, mint végzett papnövendék csapott fel honvédnek 1848-ban. Először »gyalogsorral* szolgálta a hazát — de később — saját szavai szerént — megunva a *pocséta kerülést«, lóra kívánkozott. Annyival inkább is, mert otthon Szecsén, édesatyja gazdaságában, nagyon sokat nyargalászván a tanulatlan, vad, szilaj csikókon: olyan hatalmasan megülte a lovat, mint akármelyik cirkuszbe'ii lóidomár. Levetette hát a bakkancsot — s áthelyeztette magát az * Atilla-huszárok <-hoz. Sok volna leírni a fiatal honvédhuszár viselt dolgait, s nem is férnének azok be e szűk keretbe, — azért hát a sok közül csak egyet említek fel. Egy vesztett csata után többedmagával együtt elfogták a vasasok. Káplár korában történt meg rajta ez a malőr. A győzelmes ellenségnek esze-ágába sem jutott, hogy az a 100—120 főnyi elfogott huszár kimenekülhessen a győzők táborából. Egész bátorsággal felállították hát őket a Tisza partjára, lovastól, fegyverestől, — őrizetül adva melléjök alig egy káplár-alja »lisztes zsákot«. Közvetlen közelükben ivott a győztes tábor, hangzott a »Gotterhalte« s táncolt a vasas német, mint a láncról elszabadult ördög. * Mutatvány Kálmán Dezsőnek most megjelent és lapunk jelen számában ismertetett »Füstkarikák« című könyvéből. 11*