Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-30 / 5. szám

nem veszélyezteti. Én nem hiszem, hogy a kormány bármi segélyt is nekünk ingyen adna, én tehát nem is kérnék semmit tőle, mert a prot. egyház jogaiból nem akarok legkisebbet sem föláldozni. Államsegély ez ma az egyedüli jelszó a prot. papság részéről, s olvasom, a merre csak gyűléseznek, mindenütt ezt hangoztatják, viszik a memorandumot a miniszterhez, szóval egészen a kormány karjai közé akarják magukat dobni. Szerintem sokkal okosabb dolog volna, ha saját erőnkre támaszkodva, önmagunk segítenénk az egyházak s a magunk bajain, szem előtt tartva azon közmondást: » segíts magadon, az Isten is úgy segít meg« s mielőbb az egyházak csoportosításához látnánk. Igen! az egyházakat s bennünket lelkészeket most annyira fenyegető veszedelmet szerintem csak az által háríthatjuk el legbiztosabban, ha követve a felső-baranyai református egyházmegye nagytiszteletű esperesének legközelebbi esperesi jelentésében hangoztatott elvét, a ki az ő éles, mély előrelátásával a multat és jövőt egyszerre képes átlátni, az egyházmegye mielőbb kötelezőleg kimondja az egyházak igazságosabb alapokra fektetett adózási rendszer melletti csoportosítását. Azért kellene ezt legelőször is a felső-baranyai egyházmegyének kimondania, mivel aránylag még eddig itt van a legnagyobb baj. s ennek érvényesítéséhez azonnal hozzá is kellene kezdeni, figyelmezve ama szavakra : »Munkálkodjunk addig, míg nappal vagyon, mert eljő az éjszaka, midőn már senki sem munkálkodhatik«. S vájjon mit tett és tesz e tekintetben az egyházmegye? Jóformán semmit. Néhány évvel ezelőtt a csoportosítás eszméje fölvettetett az egyházmegyében, föl is lőn az akkor karolva, bizottság munkálkodott e tekintetben, javaslat is készült, a presbyteriumok fölszólíttattak véleményadásra, s már-már úgy látszott, hogy megérik ez a dolog, midőn egyszerre csak fordulat állván be, a legközelebbi egyházmegyei közgyűlés, szinte az államsegélybe kapaszkodva, leveszi a napirendről a csoportosítás eszméjét, elejtvén azt végképen. Teszi ezt épen akkor, midőn ellenkezőleg sürgősen ki kellett volna mondania annak érvényesítését, hogy a veszedelmet elhárította volna magáról. E helyett egy bizonytalan határozattal bennünket lelkészeket egy bizonytalan, szomorú jövőbe taszított. Midőn ezt elolvastam, azonnal igazat adtam Nagy Imre barátomnak, hogy most már csakugyan elmehetünk szegény lelkészek a pesti honvéd menházba hajlékot keresni. Hogy a csoportosítástól híveink sem idegenkednek, s hogy azt bár lassan-lassan, de sikerrel keresztül lehetne vinni, mutatja ezt ama körülmény, hogy híveink már maguktól rájöttek ennek helyes voltára, s már szinte maguk ajánlják ezt nekünk, hogy tegyük meg. És hogy még sem teszszük, ennek saját magunk vagyunk az okai; elménk, s gondolataink szerteszéjjel, idegen mezőkön barangolván, nem találjuk meg az egyedül helyes utat és módot a segítségre. Uraim! a veszedelem, a baj már megvan és elnyeléssel fenyeget. Ám keresse bárki is a gyógyítás módját egyben vagy másban, de én magam elvéből nem engedek semmit, habár egy magamra maradok is. Okormelletti. NEKROLOG. Jo ó István. 1836—1898. A tiszántúli ev. ref. egyházkerület középiskolai felügyelője, az egyetemes tanügyi-bizottság elnöke, Debrecen sz. kir. város törvényhatósági bizottsági tagja, Munkácsi Joó István e hó 21-én munkás életének 62-ik évében, több heti szenvedés után jobblétre szenderült. Halála nemcsak a tiszántúli egyházkerületet, hanem az egész magyarhoni ref. egyházat mélyen sújtja, sőt az általános, közgyászból magyar hazánk is kiveszi részét; mert benne egyik legnemesebb és leglelkesebb fiát veszítette el. Eszményi célokért küzdő, ideális lelkű, liberális gondolkozású jó és igaz ember volt. mindhalálig. Tudományszomjas elméje, SZÍVÓS munkakedve folyton többre, előbbre, magasztosabbra sarkalta. Fájdalom, oly korban, annyi tudással és tapasztalattal dőlt ki, a mikor és a mennyivel még tőle hosszú időkön át a nagy alkotásoknak egész sorozatát lehetett volna várni. Ezért az ő elhunyta a legfájdalmasabb veszteség. De eddig is annyi érdemet szerzett fáradságot nem ismerő, szakadatlan munkásságával, a mennyi csak kiváló halandóknak jut osztályrészül. Joó István Szatmárt született 1836. június 17-én. Tanult szülőföldjén és Debrecenben, hol a papi pályára készült. A theologia végzése után gr. Degenfeld Ottó fiai mellett nevelősködött hét évig. Tanítványa volt gr. D. József, jelenlegi debreceni főispán és a tiszántúli egyházkerület nagytekintélyű főgondnoka, a ki a megboldogulttal haláláig fentartotta a szeretetteljes s bizalmas viszonyt. Ez is egyik jele az ő jó szivének és nemes jellemének. 1866—1872-ig a szatmárnémeti ev. ref. egyházban viselt lelkészi hivatalt. Ekkor választották a debreceni tanítóképzőintézet igazgatójává. E hivatalt 21 éven át töltötte be s ez idő alatt valóságos regenerátora lőn az intézetnek. 1894-ben a tiszántúli egyházkerületben szervezett középiskolai felügyelői díszes állásra hívta el a közbizalom. Mindenütt lelkiismeretes, derék, igaz embernek bizonyult, a ki szelídségével, tapintatos modorával, tudásával és széles ismereteivel mindenkit megnyert és lefegyverzett. A mult évben az egyetemes tanügyi bizottság elnökévé választották, de sajnos a halál elragadta, mielőtt e fontos helyen tehetségét és tudását érvényesíthette volna. Az egyházi és köztársadalmi életben soknemű tisztséggel tüntették ki. Elnöke volt egyízben a tiszántúli ref. tanáregyesületnek, pénztárnoka a kerületnek, tagja Debrecen törvényhatósági bizottságának, helyettes elnöke a szabadelvű pártnak, főtitkára a nőegyletnek. Sok szép beszéd hangzott el megindítva és lelkesítve ajakáról a templomokban, kathedrákon, ünnepélyeken. Ő volt Debrecenben a millen-10*