Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-12-04 / 49. szám

mikor én még a tarkői várromokért sem lelkesülök, akkor ne várjon tőlem ajánló levelet alsóbb rendű érdekekért senki. Mert olyan kemény szivem van énnekem.* » Legalább tehát a harangozót kérem kalauznak a jobb házakhoz.« »Látszik, hogy ön külföldön nevekedett, másként tudhatná, hogy a harangozó nagyobb hatalom, mint a papja, és nagyobb ajánló levél, mint egy püspöki felhatalmazás.* E közben elkezdtem a gyűjtőkönyvét lapozgatni, melynek első lapján, mint mondám, a szentendrei exarkhatus monogrammja szolgált intő például. Utána a tiszántúli nagy ekklézsiák lelkészei, fautorai, vagyonos özvegyei, kevély és nagylelkű nemzetes urai, az ekklézsiái; a városok, a takarékpénztárak 3, 5, 6, stb. forintos adományai különböző szinű tintákkal, sajátkezűleg, vagy bestampigliázva sorakoztak. Lehetett beleírva hat-hétszáz forint. Óh Debrecen! ki gyűlölöd és Chikagóba szalajtod a prófétákat, holott egy ilyen tehetség két év alatt össze tudná koldulni az egyetemed összes tőkéjét! Óh ti koszorúsai az Irodalmi Társaságnak, kik a kolportázs ügygyei bajlódtok, és a legideálisabb kolportőrt önként száműzitek ! »Legalább egy névjegyet méltóztassék, a melylyel a főbiró úrnál magamat bemutassam, mert engedély nélkül még sem szabad tennem egy lépést sem.* A névjegyet szívesen adtam (tanácslom mindenkinek, hogy névjegyével fukaron bánjon), egyszersmind meghívtam ebédre is. A névjegyet elfogadta, sietett vele a föjegyzőhez, nekem pedig visszaizente, hogy ebédre nem jöhet el, mert a rövid időt fel akarja használni, hanem vacsorára eljön. Az indok egészen méltányos volt; rövid téli napon kevésre mehet, ha 11 órakor kezdi, aztán elebédelgeti az időt. Hanem a vacsorára ajánlkozás, ez egészen meglepett. Ilyen ajánlattal még szublegátusok sem tiszteltek meg soha. Hm! Szegény ember! Egészen a külföldi szokások rabja. Kétségkívül angol etikett. Kezdtem sajnálni a névjegyemet, melynek, mint később rájöttem, azonnal nagy hasznát vette; tőkebefektetésül alkalmazta. A névjegyről a nevemet a könyvecske első lapja homlokára beírta 3 frt adománynyal; melyből édes megilletődéssel nyertem tudomást arról, hogy az én jó közönségem az én nevemet érdememen felül honorálja, s az I, 2 stb. forintos bejegyzések sorakoztak utánam. A névjegy nyugtalanított. Siettem a föjegyzőhez, hogy hová tette a névjegyemet, s mikor azt mondta, hogy visszaadta a kandidátus úrnak, egy kicsit összekaptunk a kérdésen, azután összedugtuk a fejünket, hogy hátha... »Nekem nem tetszett ez az úr, mert épen úgy hajtotta meg magát, mint a Kotori Mátyás kútgémje. Ez nem kálvinista attitűdé.* »Nekem meg az nem fér a fejembe, hogy ő ezelőtt egy hónappal vizsgázott volna. Nem emlékszem a nevére. De majd utána nézek. Egy jó barátom mindjárt segítségemre jött; elhozta a mult hóban vizsgázottak névsorát, de Niemand nevet nem találtunk sem az egyhangúlag jelesek, sem a szótöbbséggel jók avagy elégségesek közölt. Utána! Dandárjában folyt a gyűjtési munka, a melyből kizavartam. Jött azonnal a felszegről nagy engedelmességgel. »Niemand úr, kérem, én azt mondta, hogy a mult hóban vizsgázott, holott én nem találom az ön nevét a listában; tessék nézni: Danóczy Antal, Molnár János egyhangúlag jelesek stb ; az ön neve nincs itt.« »ób kérem,— felelt minden megzavarodás nélkül — én nem nyilvánosan vizsgáztam; én a vizsgát a profeszszorunk előtt tettem le. A bizonyítványom itt van.* > Mutassa !« »A nagy vendéglőben, azonnal hozom.« Az ember elment, én pedig nagy megelégedéssel kezdtem dörzsölni a kezeimet, és szidni Szőts Farkast és még mást is, hogy ni! Most meg már clandestinum exameneket sceniroznak. Nem elég, hogy hónapok-számra betegségi engedélyt adnak a korhely procedenseknek ? No megálljatok filantropok! (Tudnivaló, hogy az a legnagyobb megrágalmazás, ha én valakinek azt mondom: te filantróp !) Vártam; de még én várakoztam, azalatt a főjegyző a városházától vigyáztatta, s mikor értesült, hogy a mi emberünk napkelet helyett napnyugotnak tart, egy melles tizedest, és egy lovas embert utána eresztett. Bizony jó futó volt! Csak a szomszédbeli jegyző segítségével bírták elfogni. Visszahozták, kivallatták. Vallott. Hogy ő sohasem volt diák, sohasem tett papi vizsgát, sohasem volt káplán, hanem volt és van egy kicsapott őrmester valamelyik gyalogezredből. A neve Csuba Ferke; alias Heinrich Kurt. A nyelvkérdésre azt válaszolta, hogy tud magyarul, németül, tótul stb. >Hát diákul?* Diákul nem tudok ? — Hát te szikofánta! mordult rá zordonan a főjegyző: diákul sem tudsz, mégis a papoknál mertél bekopogtatni ? — Kérem — felelt naivul a chikagói — nem mentem én pápista paphoz, mert tudtam, hogy azok tudnak diákul; de a kálvinista papokhoz bátran mehettem, mert azok nem tudnak diákul. — Édes fiam! — szóltam neki örömtől reszkető hangon, és örömkönnyekben úszó szemekkel, — ezért az igaz mondásodért jutalmat érdemelsz. Neked adom azt a három forintot, a mit ma kaptál tőlem. Sohasem keresem rajtad. Ha kiszabadulsz Európából, Chikagóban lássuk egymást. Csuba Ferke redivivus históriájáról eszembe jut a vértesaljai esperes anekdotája.