Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-30 / 5. szám

kisebb korban folyt le s ép azért nem jutott el hire napjainkig. Ez a tény nagyon hasonlít ahhoz, hogy mi csak 6000 csillagot vehetünk ki puszta szemmel, holott pedig millió fényes égitest ragyog alá a földre Kétségtelenül igaz az, hogy azok a nagy világtörténeti egyéniségek, a kikre hálával és csodálattal gondolunk, nagyon keveset vittek volna ki, ha nem küzdöttek és munkálkodtak volna oldaluk mellett az ezer meg ezer névtelen nagy lelkű emberek. Mi tehát nem vagyunk jobbak apáinknál. Minden egyes embernek űjból kell kezdeni az életet, kénytelen tanulni, küzdeni, s a sötét hatalmak ellen való verejtékes harccal kénytelen magasabb élet után törekedni s azt a sötét hatalmak ellen megvédeni; még a leggazdagabb örökség sem képes az embert eme fájdalmas és szorongatással teljes munkától felmenteni. De a küzdéssel együtt jár a bukás és botlás is. A ránk bizott javaknak mi nem vagyunk jobb sáfárai, mint a minők apáink valának. Hozzá kell szoknunk ahhoz a gondolathoz, hogy az embernek a jóra korlátolt mérvű értelme és korlátolt mérvű ereje van Ez a mérték az évezredek folyamán ugyanaz marad. A mai kor emberei nem tehetségesebbek a régi görögöknél, nem hívebbek és odaadóbbak a szent dolgok iránt a reformátoroknál és azok barátainál. De egy helyben maradtunk-e tehát ? Nincs-e igazán előhaladás az emberiség életében? Arra a kérdésre, hogy van-e az emberiségben javulásra való képesség, nemmel kell-e felelnünk csakugyan? Nem, az emberiség nem hiába élte át a jövő ezred éveket. Valamit mégis csak tanult ez alatt a nagy idő alatt. Jobbá lett a hosszú tapasztalás által. A mi azt teszi, hogy mi a nyert erőket és tehetségeket jobban, helyesebben tudjuk felhasználni, mint az előző nemzedékek és e tekintetben utódaink még nálunk is bölcsebbek és ügyesebbek lesznek. Nem igaz-e, hogy a mai kor hatalmasainak, nincs valami különös nemességre és kegyességre szükségök, hogy belássuk, miszerint a művelt népek közötti háború a legborzasztóbb őrültség lenne, mert abból a háborúból a győzőre is kiszámíthatlan nyomor háramolna. A háború ránézve is rettenetes szerencsétlenséget jelentene. És ha felvetnők a népek előtt a kérdést: akarjátok-e, hogy a ti legjobb és legerőteljesebb férfiaitok ezrei szánandó nyomorékokká lövöldöztessenek vagy gyilkoltassanak; akarjátok-e, hogy falvaitok és városaitok elpusztíttassanak, sok emberöltő szorgalma néhány hónap alatt megsemmisíttessék ; akarjátok-e mindezeket ? Azt fognák kérdezni: mi a bére ennek a rettenetes áldozatnak ? így fogna hangzani a felelet, mert köztudomású, hogy mi képezi a népek legerősebb, oldalát. Elfelejteti-e még valaha a nyers, nemzeti hiúság a keresztyén népekkel az ő magasabb méltóságuknak érzetét s fel fogja-e tüzelhetni arra, hogy irtó háborút kezdjenek egymás ellen? Mi nem bírjuk hinni. Az európai népek érdekei évről-évre mindinkább beleszövődnek egymásba, a kor kényszerítő ereje mind erősebben fűzi össze egy népcsaláddá őket, a melyről áll az, hogy ha egy tag szenved, vele egyetemben a többiek is bánkódnak. Nem a fokozott nemzetközi jóakarat fog ezután megőrizni bennünket a háborútól, hanem az uralkodók és népek amaz önként jövő belátása, hogy a háború eredménye még győzedelem esetén is végtelenül csekély értékű volna az érte hozott áldozathoz képest. Igen, ha az emberiség szellemi tehetsége mindig ugyanaz marad is, e mellett azért folyvást gyarapodhatik annak belátása és gyakorlati életbölcsesége a tapasztalatok által. Azonban a fokozott belátás követelései természet szerint összhangzásban vannak az egyszerű szívjósággal is, úgy hogy végül eme behatások alatt a szívbeli nemességnek is emelkednie kell. Nincs valami különös szívjóságra szükségünk, hogy belássuk azt, miszerint ha mi csak a magunk házát rendezzük be jól, az egészség követelményei szerint, a szomszédok lakásait pedig magokra hagyjuk, nem biztosíthatjuk magunkat a betegségek és ragályos nyavalyák ellen. Hogy megvédjük magunkat, e végből szomszédainkat is hasonló óvintézkedésre kell bírnunk. Nincs valami különös nagylelkűségre szükségünk annak belátása végett, hogy egy nép, a melynek csak viszonylagos csekély száma* ül az élet gazdagon terített asztalánál, míg a nagy többség az emberhez illő élet legégetőbb szükségeivel sem rendelkezik. menthetlenül elbukik, hasonlag ama fához, melynek gyökerei rothadásnak indultak! Ha tehát valamely nép meg akar birkózni a jelen és jövő nehézségeivel, a tapasztalat bölcsesége által szoríttatva kénytelen gondoskodni arról, hogy lehetőleg minden polgára, emberhez illő léteire tegyen szert és hogy az erősebbek istápolják a gyengébbeket. Csak akkor lehet belőlünk testben és lélekben élet- és munkaképes nemzet. Csakhogy azzal a bölcseséggel, a mely tulajdonképen nem egyéb előkelő önzésnél, nem messzire megyünk. A tapasztalás által azonban nemcsak a belátás gyarapodik, hanem ez még egy másik hatalmat is magához ölel, a mi nem egyéb, mint a közle'Tciismeret. Ez a közlelkiismeret az idők folyamán mind élesebb látásra és mind finomabb hallásra tett szert. Kétszáz év előtt még a legjobbak is azzal az érzéketlen fásultsággal haladtak el a legtöbb ínség mellett, hogy ennek úgy kell lennie. Senki sem küzdött a népek szolgai alárendeltsége és a rabszolgaság ellen. Mindenki természetesnek tartotta a vádlottak kínzását, és bizonyos gonosztevők felnégyelését vagy megégetését. Abban a hitben éltek az emberek,, hogy a rab és rablánc, a sötétség, dohos lakás és fogság együvé tartoznak. Azt hitték, hogy az emberiség egyik része arra van rendeltetve, hogy a másiknak gépies eszköze legyen és semmi önálló emberi jogban ne legyen része. Mindeme kiáltó inség, s az emberi méltóság mind eme torzképe mellett azzal a hittel haladtak el az emberek, hogy mindez a földi élet tökéletlenségei közé tartozik. Ma azonban már felébredt a lelkiismeret; és az a közlelkiismeret parancsoló hangon kiáltja, hogy minden emberi életnek a maga nemében végtelen értéke van, hogy mi egymásért nagy és szent felelősséggel tartozunk. Ma is történhetnek ugyanolyan bűnök és kihágások, a minők a mult időkben történtek, de minthogy ébren van a közlelkiismeret, ennek mindig marad valami szúró tövise. Az embereknek önkénytelenül is meg kell hajolniok az igazi lelki nemesség előtt; önkénytelenül is be kell ismerniük, hogy az embereket nem a tudomány és művészet, nem a külső siker, hanem a nemes, tiszta jellem teszi kiválóakká mindenekfelett. Ez e lelkiismeret mind nagyobb tért hódít magának. Ez a közfelkiismeret régenten, az apostolok napjaiban csak a keresztyének kicsiny seregében dobogott, ma azonban már messze túllépte ez a keresztyén lelkiismeret a keresztyén népek korlátait. Figyelemreméltó dolog, hogy a mívelt muhamedánok, indusok, khinaiak, japánok írásaiban olyan emberi méltósággal találkozunk, a melynek vonásai az ember fia, Jézus Krisztustól vannak kölcsönözve. Ezen közlelkiismeret benyomása alatt történhetett az meg mai napság, hogy egy mívelt muhamedán egy nagy könyvet feleségének ajánlott, holott pedig az izlam világban eddig a női méltóság soha sem bírt magának érvényt szerezni Mint a nagy alagutak acélfurói csendesen, de ellenállhatlánul hatolnak a kősziklák mélyébe, úgy hódítgatják meg manapság a