Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-11-06 / 45. szám

talan lobog a sirok tüzének lángja, ha szivetekben nem él lent nyugvó kedveseitek emléke! Nem akarom én kioltani kebletekből a kegyelet szent érzéseit, melylyel elhunyt kedveseitek emlékének tartoztok, mert ennek gyakorlása a mi ref. egyházunk tagjainak is egyik főékessége; hanem csak arra kérlek benneteket, hogy ne utánozzátok a kegyelet színébe öltöztetett ezen pogányos szokást. Nem szorultatok ti arra, hogy a sirok hamvadó tüzére bízzátok kedveseitek édes emlékének évenkénti felújítását, mert az a tűz ellobog és oda lesz, de ha igazán szerettétek őket: necsak mindenszentek estéjén, hanem mindenkor áldjátok az ő emiéköket. Nem tűz kell a sírhalomra, hanem köny, mely szemeitekből hull alá. A tűz a tüntetés, a köny a keresztyénség jele; amaz azt akarja, hogy mások is lássák, emez elvonul és könyeivel áldozik ; amaz lehet, hogy könnyű fájdalmát mutogatja, emez pedig nehéz szívsebeit titkon hordozza, még arcát is elfedi, hogy mások ne lássák szenvedéseit. A reformáció emlékünnepén támadt lelkesedéstek tüzének tehát ne a sirok múlékony tüze legyen folytatása, hanem a veszteségtek könyeiből kisugárzó megemlékezés. Ez illik mi hozzánk, kik a ref. egyház tagjai vagyunk. A helyett tehát, hogy a kedveseitek sirhalmán égő tűz fényében, bizonyos fokú tüntetési vágygyal mutogatnátok veszteségtek nagyságát: maradjatok csendesen családi hajléktok boldog körében; ott mondjatok áldást kedveseitek poraira vagy »ajtótokat titkon behajtva és magánosan sóhajtva« imádkozzatok; ha szivetekből száll ég felé az ima: többet ér az minden kivilágításnál, mi csak a szemnek tetszik, de a szivet üresen hagyja. Adjátok jelét tehát keresztyéni érzelmeteknek, okosságtoknak az által, hogy kérésemet teljesíteni igyekezzetek, mint igazi református egyháztagokhoz illik. — Maga a kegyelem Istene adja is erre az ő segedelmét mindnyájatoknak ! Ámen. Közli: Sz B, KÜLFÖLD. Külföldi egyházi szemle. A genfi gyilkosság sokat foglalkoztatja a német prot. sajtót. Nemcsak a hatalmak képviselői, hanem a sajtó organumai is élénken foglalkoznak korunk veszedelmes tagadó szellemével, az anarkizmussal. A gyűlölet hitvallása az, mely nem ismer sem Istent, sem hazát, sem királyt, sem felebarátot. Olyan örvény az, a melynek nincsen feneke, s olyan apokaliptikus szörny, a mely nem nyugszik meg mindaddig, a míg valami pusztítani valót talál a földön. Lapunk egyik múltkori vezércikkével egyezőleg az »AHg. Ev. Luth. K.-Ztg.« is korunk forradalmi, tekintélvgyülölő szellemére s az isteni világrendtől való elesésére vezeti vissza az anarkizmust, a melynek egyetlen hathatós gyógyszere a Krisztus és az ő világot megváltó és újjáteremtő evangéliuma. Ennek hiánya okozza azt a sok erkölcsi nyomort és elzüllést, a milyet p. o. a Dreyfus-eset alkalmából Franciaországban is észlelhetünk. Ha az evangélium ereje át fogja hatni az egyéni és a társas közösségi életet, akkor aztán kevesebb lesz e világon a tagadás ősi szelleméből. Ideje volna immár álmainkból fölébrednünk a Krisztus evangéliuma világosságára! Az Erzsébet királyné gyászos tragikuma alkalmából az »Alig. Ev. Luth, K.-Ztg « a magyarok hazafias kegyeletéről is méltóképen emlékezik meg. Csak kifogásolja az azon napokban itt-ott nyilvánult túlzásokat, a milyenek közép. o. az »Evang. Glocken« 19. számában Poleokovics lelkész tollából származó versezet is tartozik. Ott többi között az olvasható: »szive vérét adta az Úrhoz hasonlóan a kereszten«, s »Krisztus halálához hasonlóan áldozati életét adta a világ megmentésére*. A királyné itt az Isten fiával van egybevetve, s meggyilkoltatása Krisztus halálával a keresztfán. Csakugyan >az emberimádás* túlzásával van itt dolgunk és nevezett orgánum sietett is megjegyezni, hogy »az a magyar ev. egyház ker. egyházi komolyságának és szellemének mély sülvedését* jelenti. Csakugyan kár ilyen túlzásokra ragadtatni magunkat, s ezzel alkalmat adni a külföldnek a mi megaláztatásunkra. Ez alkalommal kijelenti Luthardt lapja, hogy magyar tudósítója nem Schmidt, a pozsonyi lelkész, a kit sokan ide benn a hazában annak tartanak. Vájjon a naiv kijelentés a »Theol. LiferaturblatU-ra is vonatkozik? Nem az a kérdés, hogy ki, hanem az, hogy hogyan ír valaki a mi hazai prot. egyházi és irodalmi viszonyainkról a külföldi sajtóban. Elvégre is a jó akarat többet ér minden denunciálásnál! Az ifjú bűnösök kriminálstatisztikája az utolsó években Németországban — mint Luthardt lapja írja — apadóban van. 12 — 18 éves fiatal személyek közül 1882-ben büntetve volt 30719, 1889-ben 36,790, 1892-ben 45,496, 1893-ban 43,776, 1894-ben 45,454, 1895-ben 44,384 s végül 1896-ban 44,275. 1892 óta tehát a fiatal bűnösök kriminálstatisztikája 4%-kal apadott, a mi mindenesetre örvendetes jelensége korunk morál-statisztikájanak. Az idősebb bűnösök statistikája 10%-kal emelkedett. Nagy szám, mely méltán gondolkodóba ejti a komoly embert. Éspedig történik ez Németországban, a melynek a mieink hez képest ragyogó egyházi élete és irodalma van. Az intenzív vallástanítás segíthet csak e bajokon. Örömmel értesültünk arról, hogy a königsburgi theol. fakultás Llerfu) th Ferenc lelkészt és brassói ev. esperest, a Honterus-ünnepély egyik ünnepi szónokát, honoris causa theologiai doktorrá avatta. »Széleskörű theol. műveltsége s a németségért való meleg lelkesedése* szolgált a kitüntetés alapjául. Hát lélekben és igazságban mi is jelen voltunk az erdélyi szász testvérek honismertető egyesületének lélekemelő 50-ik közgyűlésén, s szivünk mélyéből örvendünk ez egyesület nagyszerű munkásságán. A mi azonban azt »a németségért való meleg lelkesedést« illeti édes magyar hazánk erdélyi részeiben, úgy mi is — és ez szóljon az erdélyi szászok eddigi külföldi denunciáló viselkedesének — a nagy Virchow-val azt tartjuk, hogy