Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-30 / 5. szám

sának csodatényére, a melyről Pál egyenesen kijelenti (1. Kor. 15.): »Ha Krisztus fel nem támadt, hiába való a ti hitetek stb.« S azt a kérdést veti fel, hogy ezen és hasonló helyeket miképen magyarázza seminariumi növendékeinek? Azzal, hogy Voigt. a csodákat a hit számára tényeknek veszi, épen nem elégszik meg: ellenkezőleg hangsúlyozza azoknak teljes tény voltát »akár hiszszük, akár nem«. »Mert azáltal, hogy én valamit hiszek, még nem lesz az a dolog tény, ha nem az a valóságban is.« Egyszóval a csodák, Malo szerint, nem pusztán »Jézus szeretetének s szent részvéte erejének«, mint Voigt azokat magyarázza, hanem és főleg Isten rendkívüli kijelentésének tényei, melyekkel az emberfiát, mint Messiást igazolta s a melyek alapján a hitet Jézus iránt egyenesen megköveteli. S Malo egyenesen kiutasítja azokat a vallástanárokat az egyházból, a kik a csodáknak tényeit, mint a hitbizonyosság keltésére szolgáló tekintély alapot el nem fogadják. Hasonló irányban érvel Malo a jóslatokra vonatkozólag is, a melyeket Voigttal szemben ugyancsak mint a seminariumi vallásoktatás számára szolgáló isteni erejű külső tekintély-bizonyítékot óhajt érvényre juttatni. Itt is az újszövetség helyeiből indul ki (Máté 3., 2 — 3; János 1., 45; — 1., 49; Máté 11., 3; — János 19., 35; Máté 26., 54., 56;— Lukács 24., 27.), a melyekkel bizonyítani iparkodik, hogy Jézus maga az ószövetségi jóslatokat önmaga mellett bizonyítékokul felhasználta s hogy az apostolok is azok alapján hittek ő benne, mint azoknak beteljesedésében; sől még manapság is a misszió a zsidók között e hivatkozás útján éri el legnagyobb sikereit. A jóslatok tehát viszont nem csupán a már meglévő hit erősítésére valók, mint azt Voigt mondotta, hanem és első sorban a hitetlenség a még meg nem fogant hit (Noch-nichtglauben) számára, hogy amabból azt felköltsék. Végül a mi az bás tekintélyét illeti, annak respektálását Malo nem jognak, de kötelezettségnek tekinti s ezt egyenesen az egyházi tanszervezet tekintélyéből vezeti le. S ha a vallástanárnak a kritikai kérdésekre nézve az egyházi köztudattól eltérő tudományos meggyőződése volna is, úgy azzal egyszerűen hallgasson Mert a mint erkölcsi kötelesség mindig igazat mondani, épen nem az minden igazságot, mindenütt minden alap nélkül kitalálni; mert még Jézus is világosan mondja tanítványainak: »Még sok mondani valóm van, de ti azt még el nem viselhetnétek* ... A paedagogiai bölcseség pedig nem abban áll, hogy rontsunk, hanem hogy építsünk. Kritikusunk tehát Voigt felfogásával szemben, a mely a hitbizonyosságot Schleiermacher szellemében a benső tapasztalatra alapítja s a külső tekintélybizonyságokat csak az e hit felköltésére szolgáló alkalmi okokként méltatja: az ú. n. positív, egyházias irányelvi felfogását képviseli és pedig az érveknek elég ügyes, bárha épen nem megcáfolhatatlan fegyverzetében. Ellenkezőleg egész támadása, melyet Voigtnak >subjectivista« felfogása ellen intézett, alapjában s indokolásában elhibázott, mint ezt Voigt a »D. Ev. Blátter« ugyanazon számában közölt rövid viszonválaszában logikus rövidséggel s világossággal kimutatta. A mi először is — elvi általánosságban — a hitbizonyosság alapjának kérdését illeti, e tekintetben Malo (— önkénytelenül-e avagy szándékos rabulistikával, az itt teljesen mindegy —) az ügyet teljesen más mezőre fereli át, mint a melyen azt Voigt tárgyalta. Voigt ugyanis azon faktorról beszél, a mely a hitbizonyosság elegendő és biztos alapját képezi s ilyenként jelöli meg a benső tapasztalatot: Malo pedig azon előfeltételekről a melyek a hitbizonyosság felkeltéséhez megkívántatnak s ilyenekként juttatja érvényre a külső tekintélybizonyítékokat, melyeknek ilyen külső, mintegy a hit felkeltésére szolgáló alkalmi jelentőségét Yoigt sehol egyáltalán kétségbe nem vonta, sőt épen előfeltételezte, a mit legjobban igazol az a nevezetes »Achilles sarok«, a melyet Malo — mint fentebb láttuk — az ő okoskodása, halálosan sebezhető pontjául jelölt meg. Úgy látszik tehát, hogy Voigtnak van igaza, midőn azt mondja: »Mi nem értjük egymást. A mit ő (Malo) állít, azt én nem vonom kétségbe; a mit meg én kétségbevontam, azt az ő állítása egyátalán nem érinti«. S úgy látszik másrészt, hogy Malo elvi okoskodásának is van, de itt aztán már igazán sebezhető Achilles sarka, mert a midőn elismerte, hogy a külső tekintély szerinte sem elegendő alap a hitbizonyosság számára, hanem hogy azon mint magasabb s azt teljességre juttató fokozatnak kell a benső tapasztalatnak érvényesülnie, a melyen aztán a teljes hitbizonyosság alapszik : akkor valójában ama külső tekintélybizonyítékokat csupán mint alkalmi okot, előkészítő fokot, külső »szükségszerü előfeltételt«, de épen nem mint a »megfelelő alapot* tudta igazolni. Teljesen megfelelő alap ama külső tekintély Malo szerint sem lehet; ellenkezőleg, hogy a hit bizonyosságot megállapítsa, akkor úgy erre, mint a benső tapasztalatra szüksége van. Még pedig csak kettő lehetséges. Vagy a külső tekintély, vagy a benső tapasztalat lehet csak azon alap a melyen a hitbizonyosság felépül. A kettő együtt nem! Amaz elsőt vallja Róma ; ez utóbbit, $z egyéni hit benső subjectiv bizonyosságát a reformáció, s bármikép igyekezzék is Malo a »Róma felé való hajlandóság« vádjának még csak gondolatát is magáról elhárítani, legfeljebb csak annyit vagyunk hajlandók megengedni, hogy ha nem hajlik is oda, de párhuzamosan halad a pápás egyházi felfogással, a mi egyébként mindenütt, a hol az egyház külső tekintélye nyomul előtérbe, természetes is. S ez a párhuzam a pápás egyházi irányzattal leplezetlenül tárul fel ott, a hol Malo a »subjectivista» vallástanárokat az egyházból kiutasítja, a mely kijelentését Voigt találóan jellemezte, mint »bizonyos symptomát, melynek egyébként magában véve semmiféle cáfoló ereje nincs. Hasonló tévedésben van Malo a részletekre nézve is; mindenekelőtt a csoda kérdésében. Mert itt meg nyilvánvaló dolog, hogy Voigt nem a csodáról magáról, mint tényről beszélt, hanem az arról szóló újszövetségi tudósításról, Malo pedig a kettőt felcseréli. Voigt szerint az a külső tudósítás, a mely bizonyos csodára vonatkozik, nem lehet a hit bizonyosság alapja, de igenis a hit az alapja annak, hogy a csodát valóságnak fogadjuk el. És tényleg mindazon helyek, a melyekre Malo hivatkozik, egytőlegyig ily tudósítások, maga a Malo által fennen hangoztatott I. Kor. 15. is, a mely fejezetben Pál már hivő keresztyéneknek szól a Krisztus feltámadásáról. Voigt sehol sem vonta kétségbe — e csodánál sem — hogy ez a hit tartalmához tartozik; de a csoda tudósítás nem alap a hitbizonyossághoz, csupán a hit számára. A jóslatokra, illetőleg azoknak a hitbizonyosság szempontjából való alapjelentőségére nézve hasonlóan elfelejti Malo, hogy azon helyek, a melyekre ő bizonyítékkép hivatkozik, egytől-egyig más tudósítások, melyek bizonyos újszövetségi mozzanatot az ószövetségi próféciával hoztak kapcsolatba, legtöbbnyire egyenesen tendenciózusan, mint ez pl. a Máté-evangélium theokratiai pragmatismusára vonatkozólag minden kétségen felül áll. Maguk mármost a jóslatok, tartalmuk szerint igenis a hitnek tárgyát s erősségét képezik, de hogy ennek bizonyosságát felkölteni képesek lennének, nem igazolható. Szomorúan állna a Jézusba vetett hit dolga, ha az létrejöttében egyes —