Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1898-10-30 / 44. szám
a melyben szerző a próféta jóslatát a Krisztusban beteljesedettnek tünteti fel. Az 5-ik beszéd, Luk. 16: 10. alapján, Maclaren nyomán, a keresztyén hűségről szól. Szerző a ker. hűségről kivánt szólani, s ha ezt akarta, helyesebb lett volna csupán a vers első felét venni fel, mert az egész textus nemcsak a hűségről, hanem a hűtlenségről is szól s így a főtétel nem foglalja magában a textus minden részét, pedig ez az első homiletikai követelmény. Felosztása sem szerencsés, mert a második rész nem olvad bele a beszéd egész konstrukciójába, a mi pedig nagy hiba. Helyesebb lett ; volna, ha főtételét s felosztását ily formán csinálta volna meg: Hívnek kell lenni a kevesen, mert I. Isten dolgaiban nem lehet különbséget tenni a kicsiny és nagy közt, mert: II. a kicsinynek teljesítése sokszor nehezebb, mint a nagyé; mert: III. a kicsiny teljesítése tesz méltóvá a nagyobbra. A 4-ik, ó-évi beszéd textusa igen szép és alkalmas. A beszéd bevezetése szép, de az átmenet s a hallgatókra térés rövid. A kidolgozás is elég gyenge; nem igen foglal magában más gondolatokat, mint a melyeket az ó-évi beszédek hordozni szoktak, s még azoknak sem igen tudott szerző valami érdekességet kölcsönözni. Kár ezért a beszédért, mert a textusa igen szép és termékeny. A 7-ik beszéd, I. Ján. 4: 7—13. alapján a szeretetről, és pedig az Isten szeretetéről s a felebáráti szeretetről szól. A beszéd általában véve elég jó, de szerintem szebb beszedett írhatott volna szerző, ha csupán a 7. és 8. verseket veszi fel s a felebaráti szeretetről szól, a minthogy János is arról szól a 7—21. versekben s az Isten szeretetét csak indokul hozza fel a felebaráti szeretetre. Ha csak a 7., 8. verset vette volna fel, akkor mélyebbé tehette volna beszédét, mert szólhatott volna a felebaráti szeretet szükségéről, mert: I. az emberek iránt való szeretet Istentől van, II. mert egymás szeretése által ismerjük meg Istent s III. mert egymás szeretése által lehetünk Isten fiaivá. A 8-ik beszéd Talmage nyomán készült. Textusa Máté 14: 12. Egészben véve szép és jó beszéd. Ugyanezt mondhatjuk a 9-ik beszédről is, mely Máté 22: 2—14. alapján a király fiának lakodalmáról szól. Ezután következnek a kötetnek legszebb s legértékesebb beszédei, a 10—14-ig valók. A l()-ik bűnbánati (I. Kir. 21: 20). Maclaren után, a 11-ik böjti (Jón. 3:4), Talmage után, a 12-ik (Csel. 16: 31) közönséges, TaU mage után, a 13-ik (Luk. 24: 24) húsvéti, a 14-ik (Márk 10: 13—16) a konfirmáltak első úrvacsorázása alkalmára szóló, eredeti beszéd. Ezekről csak jót és szépet mondhatunk, s mind az öt beszéd megérdemlelte a kinyomatást. Az 15-ik, áldozó csütörtöki beszéd (Csel. 7:55—56) a kötet legyengébb beszédei közé tartozik. A 16-ik, pünkösdi (Csel. 2: 1—3), a szt. Lélek jelképeiről szól, igaz dolgokat beszélve, de igen szárazon, lendület nélkül. A 17-ik beszéd közönséges, Talmage után és Róm. 8: 9 alapján a Krisztus lelkének jellemvonásairól szól. A beszéd a jobbak közül való, de sok részre oszlik s hogy hosszúra ne nyúljon, a szerző kénytelen volt a részeket rövidre fogni, a mi által azonban azok értéke jelentékenyen megfogyott. Elég lett volna a részekből a 3 első, de úgy rendezve, hogy a mostani második jusson, a fokozatosság elvénél fogva a 3-ik helyre. Ha csak 3 vonást emelt volna ki, akkor részletesebben, benyomóbban fejthette volna azokat ki, különösen pedig a Jézus önfeláldozását. A 18-ik beszéd közönséges, Maclaren után, Máté 21: 42. 44. alapján. A beszéd se nem jó, se nem egészen rosz. Hibája neki, hogy az első rész csak hajánál fogva van oda rántva s a textusból egyáltalán nem folyik; a 2. és 3. rész pedig bővebb és benyomóbb tárgyalást igényelt volna. A 19-ik nyári, Ezek. 3: 22, 23. alapján. Jó, de inkább elmefuttatás, mint prédikáció. A 20-ik beszéd I. Móz. 3: 17. alapján, szűk aratás idejére való s egészében véve jó, megindító beszéd. Hasonlóképen jó s felhasználható a 21-ik beszéd, mely Péld. 22: 6. alapján iskolai év kezdetére Íratott. A 22-ik beszéd, Ján. 15: 5. alapján kettős alkalomra: újbori úrvacsora-osztásra s a reformáció emlékünnepére szólana, de bizony egyik alkalomra sem teljesen megfelelő. Az újbori úrvacsorára talán még alkalmasabb, de bizony a reformációra való emlékezés, s annak nagy fontosságára való eszméltetés alig van benne egy csipetnyi. Hiába! nem lehet egyszerre két úrnak szolgálni s kettős alkalomra írni teljesen megfelelő beszédet! Ha e beszédekkel berekesztette volna Mindszenti a kötetet, igen jó lett volna, mert a mik ezután következnek, azok bizony épen nem válnak előnyére. A második rész ugyanis Máté 5 : 3—10. alapján a boldogságról 8 bibliamagvarázatszerü beszédet tartalmaz, a melyek közül azonban egyetlen egyre sem mondhatjuk azt, hogy jó volna; sőt ellenkezőleg van bennök néhány, a mely egészen eltévesztett, rosz beszéd. Ezeket bizony Kár volt kinyomatni s velők a kötet értékét csökkenteni. Mélyebben járó gondolat, a makarizmák igaz, mélységes értelmének felmutatása egyikben sincs meg s meglátszik rajtuk, hogy csak vasárnap délutánra Írattak. Ha már most az elmondottakat összegezzük s azoknak alapján mérlegeljük Mindszenti e kötetét, akkor azt mondhatjuk, hogy ha vannak is benne jó, sőt igen jó beszédek is, de egészben véve meglátszik rajta, hogy gyorsan van összeállítva és sok fogyatkozással is rendelkezik. Nem mondjuk, hogy Mindszentinek nem volnának gondolatai, mert vannak, csakhogy a gyors dolgozás közben, a mikor arra törekszik, hogy minden vasárnapra írjon egy beszédet, igen könnyen beleesik s bele is esett az elsietésbe, a mi meglátszik sok beszéde konstrukcionális fogyatékosságán, gondolatai rendetlenségén s stílusának néhol szárazságán, sok helyen pongyolaságán, itt-ott pedig banálisságán is. A mi különösen stílusát illeti, abban igyekszik ugyan az emelkedettségre és a fokozatosságra, de, a mint már első kötete bírálatánál is megjegyeztük, ez a legtöbb esetben csak tautológiába s felesleges szóismétlésbe vész. Pl. a 7-ik lapon: »nem akarják-e őket is elszakítani a Krisztustól, a Krisztus evangéliumától, az evangélium tiszta tudományátóU, — »ne ernyedjen figyelmetek és ne szunnyadjon el sziveitekben az öntudat, a keresztyéni öntudat soha« ; a 77. lapon: »De íme a kapuban, a Nábóth szőlőjének kapujában, ott áll előtte zordonan, elborult homlokkal, mozdulatlanul, mintegy szobor, mint a kövé vált lelkiismeret: a hatalmas, a rettegett próféta: Illyés«, — a 78. lapon: »IJgy, hogy lelkiismereteket elnémították, elhallgattatták, eltompították*, —a 84. lapon : >f)e Isten meghallotta a város kiáltását, a bűnbánatnak kiáltását, a szabadításért esengő kiáltást stb.— s: egy dal, egy nevetés, egy ünnep lett az egész város.« A fokozás kedveért épen gyakran téved Mindszenti az erős, sokszor drasztikus és banális kifejezések használatába, a mi pedig a templomi szónoklatban meg nem engedhető. Pl. a 31. lapon az emberiségnek a váltság után éyö reménységét makacs reménységnek mondja; a 38. lapon egy furcsa kifejezést használ: észbe kap, e helyett észre tér; a 43. lapon Mózes kicsikarja Faraótól az elbocsáttatást; a 68. lapon banális a menyegző leírásában az ünnepélyes szerelmi vallomás emlegetése; a 69. lapon