Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-10-16 / 42. szám

A történetíró, igaz, hogy nem találhatja föl a maga tényeit; de tetsző egyöntetűségbe formálhatja és rendezheti azokat. A meséknek és mindennemű költői elbeszéléseknek, természetesen, megvan a magok értéke és bölcsen felhasználhatók azok a képzelet művelésére. De ezen képességnek föltétlenül az a leghasznosabb gyakorlási módja, ha valóságokhoz csatlakozik; — és azt tanácslom a tanulóknak, hogy főként ebben műveljék magukat. Nem szükséges, hogy az emberi jellem és szerencse képeiért regényekhez forduljanak, melyek azért írattak, hogy tetszésben részesüljenek a képzelődés előtt és emeljék ennek az erejét. Nagy Sándornak, Luther Mártonnak, Gusztáv Adolfnak, vagy a világ nagy színpadán bármelyik olyan nevezetesebb jellemnek élete, kik lelkükkel átjárták az általuk teremtett történetet: nagyobb nevelő értékkel bír e tekintetben, mint a legjobb regény, mely valaha íratott, vagy akár a legjobb költemény is. De meg nem is gyönyörködik mindenki a költészetben, míg egy megkapó és erőteljes tény minden elmét megragad és fölemel. A képzeletnek a nagy és jó emberek életén való gyakorlása kettős haszonnal jár ; nevezetesen az ilyen gyakorlattal egy csapásra és a leghatékonyabb módon megtanuljuk úgy azt, a mit az illetők tettek, valamint azt is, a mit tenni kell. De a képzeletnek megfelelő módon való képzésére nem elég, hogy ama fölemelő képek tetszőleg ott lebegjenek a képzelő erő előtt, mert az elmének ilyen passzív magatartásából erő még nem keletkezhetik. A tanulónak valósággal szoktatni kell képzelő tehetségét ahhoz, hogy ragadja meg szilárdul az előtte elvonuló kellemetes árnyékokat^ és ne elégedjék meg addig, míg egy történetnek egész lefolyását maga elé nem tudja varázsolni kellő rendben, a szereplő személyek ismertető jeleivel, magatartásával és kifejezéseivel. Valamint vannak olyan emberek, kik látszólag nyitott szemekkel járják végig az életet, és mégsem látnak meg semmit sem; épen úgy vannak mások, kik sok könyvet átolvasnak, sőt talán tényekkel is megtöltik elméjöket, a nélkül, hogy valamely jelentékenyebb esemény olyan élő képeire szert tudnának tenni, melyek pihenésök óráiban emelőleg hatnának képzelődésükre, vagy a nehéz órák ellen kitartással öveznék fel őket. Sohase azt kérdezzed tehát, ha egy jóravaló könyv valamelyik fejezetét elolvastad, hogy mit láttál nyomtatva a szürke papíron, hanem hogy mit látsz lefestve képzeletednek ragyogó képtárában. Legyen képzelő tehetséged mindig élénk, telve testtel és színekkel. Ne gondold, hogy ismersz egy történeti tényt, míg pusztán azt tudod, hogy az megtörtént; mert, azt csak akkor ismered, ha látod is, a mint az megtörtént. (Folyt, köv.) Csíky Lajos. TÁRCA. Krisztus befogadása.* János, Isten igéjének két sajátságát említi, mely az emberiséghez való viszonyát megvilágítja: »Mindenek általa teremtettek«, és »Az élet vala az embereknek ama Világosságuk*. Ki teremtette a mindenséget1

? Mi az az őserő, mely a világot létrehozta ? Hogyan magyarázzuk meg mi a világegyetem lételét, a benne nyilatkozott összhangot s fokozatos fejlődést? Ezek a kérdések gyakran állnak előttünk. A természetben mindenütt erő és értelem működik karöltve, mert íme az öntudatlan égitestek ép oly szabályosan s összhangzatosan végzik mozgásukat, mint a szabad akarattal felruházott lények. Hogy a világegyetemben egység uralkodik, nem szenved kétséget. Hiszen a mennyire csillagász a végtelen űrbe hatolni képes, mindenütt ugyanazon törvényt, ugyanazon szabályt találja, s nem tud semmit idegen ható vagy kormányzó erő felől. De hát honnan van mégis ez az egyöntetűség ? János azt mondja, hogy a dolgok mélyén működő erő és értelem nem más, mint »Isten igéje, mely nélkül semmi nem teremtetett, valami teremtetett--. »Ő benne vala az élet*. Azon isteni lény, ki kezdetben volt, adott életet minden létező dolognak. »És az élet vala az emberek ama világosságuk«. Az az élet, mely a lélektelen természetben, mint összhang, fejlődés; az állati lények csodásan változatos alakjaiban, mint mozgató erő, működik; az emberben mint fény, értelmi s erkölcsi világosság: ész és lelkiismeret tűnik fel. Egyszóval, az ember minden erkölcsi képessége ugyanazon egy forrásból, Isten igéjéből ered. János áz Igének e világhoz és emberekhez való szoros rokonságában találja magyarázatát azon szomorú fogadtatásnak, melylyel találkozók, midőn testté Ion s lakozék mi közöttünk. Ez a találkozás a világtörténelem legmegrázóbb tragédiája. »Agamemnon tíz évi távollét után hazatér feleségéhez, és a hűtlen asszony meggyilkolja. A pogánytörténelem rémes szomorújátéka ez kétségkivül. De melyik borzalmas bűntény hasonlítható ahhoz, a midőn Isten, kit népe sóvárogva vár, hí, megjelenve templomába, imádói által keresztre feszittetikJános is abban találja a tragikumot, hogy az Igét azok taszítják el maguktól, a kikkel rokonságban áll. Ezt a rokonságot három oldalról, különböző irányból világítja meg, hogy annál szembetűnőbb legyen azoknak világtalansága, kik az Igét nem ismerték fel. Először is — mondja az evangélista — bár az igaz világosság a Igétől szállt alá az emberekhez s kölcsönözte azon képességet, hogy felismerjék szellemi természetükben annak megvilágosító erejét, mégis midőn a világosság forrása testben megjelent, bezárták előtte szemeiket. »Az élet vala az emberek ama világosságuk ... és ez a világosság a * Mutatvány Dods Márkus, edinburghi ref. theol. tanárnak János evangéliuma felett írt s Lukácsy Imre által kiadni célzott magyarázataiból.