Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-10-09 / 41. szám

S örömkönyü csillan derűs szemébe, Míg oszlatá halandók bánatát. S a merre járt. áldás fakadt nyomán. S remélt a szív borongó alkonyán. * * * Ilyen volt e csillag, ki mikor leszállott: Ezeréves nemzet hona lángban állott; Örök éjszakának borult rá az árnya. Suhogott felette az enyészet szárnya. S sivatag pusztának tévedező népe Elmerülni készült kínok özönébe. Millióknak sorsát ki kezében tartja, Érzi, hogy a szive nehezebb mind kardja! .... Leteszi kezéből Béke olajága Fakad ama csillag léptei nyomába .... Szerető szivére oda tűzi társul .... Mit szóljak e bűvös hajnalhasadásrul?! Elszorítja szivét néma szenvedésünk .... Édes anyánk nyelvén kérdi: »Mi fáj nékünk ?« S titkon omló könvek patakja kiszárad, Börtönök éjébe mennyei fény arad .... Hontalan bolyongó hősök visszatérnek. Örülve a régi tűzhely melegének. S mibe le van írva ezer évünk gyásza, Könyet csal szemébe végig lapozása. S a mi szabadságunk erős várát védi: Vérünk hullatása szent áldozat néki. S azt, ki békepartra bölcsen átvezérel: Együtt siratja meg árva nemzetével! S századok ködébe hogy világot gyújtson. Visszavonás átka hogy többé ne sújtson: Félreismert népnek odaáll pártjára, S szebben ragyog köztünk fényes koronája ; Érzi, hogy legjobban meg van az itt védve, Kit e nép beírt a szíve közepébe . . . ! ! S kit anyai keblén neveigetett nékünk : Honunk szemefénye, büszke reménységünk ! Azt szívta magába az anyai tejjel, Hogy a ki e népet koronázott fejjel Megnyeri magának: kősziklára épit, S nem dönti vihar se le királyi székit! De mikor elhervadt virága a fának : Elborult a szive az édes anyának ! . . . S mint egy lenge árnyék, fekete ruhába, Kínos szenvedések Golgotáján jára. S bár sebére gyógyírt nem nvujt bérc, se róna: Szenvedők könyét mind letörülte vó'na! — Felhő tolul, Oszlatja szét Csillag borúi . .. A bú ködét? Virrasztjuk át Mely homlokán, Az éjszakát! — Mint bérc fokán Tengernyi baj, Fakó köd, ül Se köny, se jaj, S ki nem derül — Mi oltaná, Annak, ki ránk Gyógyítaná S édes hazánk Fájó sebünk. Határira, Nagy Istenünk Ha vész nyila Mért vetted el? . Süvöltve jő, Ki esdekel Védelmező Honunkra már, Gondot visel ? Ha zúg az ár, Ki űzi el, Mely eltemet Kétség ha nyom, Egy nemzetet. Az irgalom Kegyelmet? És Malasztjakent A szenvedés A még imént Sebére majd Örömtelen Ki tölt olajt? Sivár jelen S a könyeket, Rémképeit?! Ha ellepett S reményeit A fájdalom, Ki hozza meg Mint sírhalom: A nagy beteg Ki törli le? Sziveknek ? Óh Kinek szeme Mindenható!! * * * Nincs már nekünk, Nagy Asszonyunk A gyász borúja szállt le ránk; Szívszaggató búbánatunk, Nem űzi el esdő imánk. Legszebb csillag volt egünkön, A ki örök éjbe szállott, Gyászba borult nemzetünkön A ki minden sebet látott! Ki leszálla trónusáról Tövis koronás fejével, S szeretete sugarából Hinte áldást teli kézzel. S maga, gyógyíthatlan sebbel, Mint az árnyék míg bolyongott: Vállain nehéz kereszttel, Milliókra viselt gondot! .légborított óriások! Eget vivó sziklabércek! Ezt a fényes napvilágot Mért jobban nem őrizétek ?! Mért a csúszó földi féreg, — Kárhozat sötét szülötte — Nagy szivét nem értheté meg, Hogy gyilokja átütötte??! Száradjon el minden fátok. Rideg sziklaóriások!