Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-23 / 4. szám

kikeblezését s az esetleg létrejövendő róm. kath. autonomia illetékes közegeinek leendő kiszolgáltatását a r. k. hitfelekezet joggal követelheti, s mely felekezeti követelés érvényesítésének, úgy hiszem, semmi törvényes akadály útját nem is állja. Én tehát valamint a főpapi javadalmakat s a világi és szerzetes-rendi királyi adományozási'] egyházi javakat, úgy a vallásalap ingatlan birtokait s az ezeknek törvényes tartozékát képező úrbéri kárpótlási és szőlődézmaváltsági tőkéket is — sértetlenül maradván a r. kath, főpapság által vallási célokra tett alapítványok s e célra befizetett tőkék és ezeknek esetleges szaporulatai — a tanulmányi és egyetemi alapoknak pedig összes ingó és ingatlan vagyonát, jogi természetüknél fogva államiaknak tartom s mint ilyeneknek és pedig az előbbieknek fölös, s az utóbbiaknak összes tiszta jövedelmeit törvényhozási úton — s így természetesen koronás királyunknak vagy utódaink jóváhagyásával — az 1848: XX. t. c. 3 ik §-ában kitűzött állami feladat megvalósíthatása végett a magyar államkormány kezelése és illetőleg a vallás- és közoktatásügyi m. kir. felelős miniszter tárcájának rendelkezése alá bocsátandónak tartom. Úgy hiszem, hogy józan gondolkozású s higgadt r. kath honfitársaink is megnyugodhatnának az ily módozatú államosításban, kétségtelen lévén, hogy mivel az ő hitfelekezetük mind lélekszámra nézve, mind egyházaik, plébánosaik s iskoláik tekintetében átalános többségben van hazánkban, a tényleg államosítandó egyházi javak, főpapi javadalmak és az alapok jövedelmeiből is ők részesülnének aránylag legnagyobb mérvben. Továbbá, mivel az esetleges államosítás, véleményem szerint, csakis annak törvénybe iktatásával volna eszközlendo, hogy az államosított egyházi ingó és ingatlan vagyon — úgy mint a görögkeleti szerb vallásfelekezet nemzeti alapja — el nem idegeníthető, örökös nemzeti tulajdon, mely soha meg nem terhelhető s le nem köthető, s melynek jövedelmei egyedül és kizárólag a hazai összes bevett keresztyén vallásfelekezetek egyházi, iskolai és tanulmányi szükségletének fedezésére fordíthatók; nehogy ezen történelmi emlékű nemzeti javak — mint ez már fájdalom! oly nagy számú főúri és nemesi birtokokkal megtörtént — rájok is áhítozó idegen tőkepénzesek kezére jussanak. Cikksorozatom végeredménye a fentebbiek szerint ellentétben áll »Akatholikusok autonomiája* Forster Gyula úr által nagv készültséggel megírt, adataira nézve általam több helyen felhasznált terjedelmes tanulmánynak befejező részével (lásd Budapesti Szemle I897.decemb. 252. számát), melyben nevezett az egyházi javaknak, főpapsági javadalmaknak, valamint a vallás- és tanulmányi alapoknak, sőt még az egyetemi ingó és ingatlan alapnak is kizárólagos tulajdonát, a rájok vonatkozó királyi adományozásoknak a magyar nemzetségi birtokokéival egyező iogi természetét, s ebből levonva, az egyházi vagyon tulajdonának is sérthetlenségét hangsúlyozza s — néhai Ghyczy Kálmán idézett országgyűlési interpellációjának méltató kiemelése mellett is — a magyar állam ellenében a r. kath. egyháznak ítéli oda s ezen valóban fejedelmi vagyont a megalakulandó r. k. autonómiának tényleg kiadatni s az összes törzsvagyon jövedelmeit a r. k. egyház, tehát a r. k. vallásfelekezet saját kizárólagos céljaira fordíttatni véleményezi. Azonban ezen tőlem eltérő véleménynek illő tiszteletben tartása mellett, azon egyéb — szerintem is — téves nézetek s alaptalan és történelem-ellenes állításokkal szemben, melyek Forster Gyula úr tanulmányának zárórészében foglaltatnak, hivatkozom kassai ev. ref. tudós és munkás esperes-lelkész Révész Kálmán úrnak ezen lap mult évi 51-ik számában megjelent erélyes felszólalására, melynek indokait itt ismételni feleslegesnek látván, részemről csupán annak megemlítésére szorítkozom, hogy a hazai r. k'. írók és történészek által mint hittérítő s mint államférfi egyaránt égig magasztalt Pázmány Pérer bibornokérsek, kit pedig túlzó hitbuzgósága s az őt egyszerű jezsuitából a magyarországi r. k. hierarchia legmagasb polcára emelő Habsburgházi királyunk iránti határtalan ragaszkodása magyar nemzeti érzületében gyakran nem csak megingatott, sőt attól el is tántorított, a nála tisztelgő Bethlen Miklós erdélyi főúr előtt őszintén kijelentette, hogy a három darabra szakadt Magyarország királysági részében csak addig lesz becsülete és tekintélye a magyar nemzetnek s a bécsi német udvar környezete által már akkor is lenézett magyar fajnak, míg Erdélyben magyar nemzeti fejedelem ül; mely nyilatkozatból azon következtetést vonom le, hogy Pázmány az ő korában református magyar nemzeti fejedelmek alatt állott és virágzott protestáns Erdélynek állami függetlenségét magyar nemzeti szempontból nemcsak kívánatosnak, hanem épen szükségesnek is tartotta, s egyenesen ebből vélem megérthetőnek, hogy ő a vele folytonos bizalmas levelezésben volt I-ső Rákóczy György erdélyi fejedelmei, az ezt személyesen gyűlölő hatalmas nádor Esterházy Miklós fondorkodásai ellenében a magyar királynál mind végig erélyesen pártolta. Pázmány államférfiúi nyilatkozatának alapossága egyébiránt az ő halála után csakhamar megvalósult és bebizonyult. Vajha mi magyarországi protestánsok az elközelítő XX. évszázad megnyíltával valahára megérhetnénk azon boldog időt, hogy pogány — tehát se nem r. katholikus, se nem evangélikus — őseink által megszerzett, sok évszázados villongások, belviszályok s véres külháborúk közt már protestáns eleinknek is közös erejével megtartott, s elvégre a befészkelt török ellenségtől a mi apáinknak is közös vérhuDatásával visszafoglalt ezeréves hazánkban, hol az 1670—1780. évi, ránk nézve siralmas emlékezetű 110 év alatt a törvényünkbe iktatott s így királyi eskükkel is megerősített bécsi és linci békekötéseknek egyszerű félretételével bennünket nemcsak az országos hatóságok, a r. k. klérus, s az ezzel szövetkezett — köztök több renegát — r. k. főurak s főnemesi földesurak, hanem — a mit leginkább fájlalhatunk — még a r. k. köznép is folyvást üldöztek, ősi fészkeinkből kegyetlenül kiűzve háborgattak, nyomorgattak, s r. k. honfitársaink fanatikus jezsuiták által felbőszítve, azoknak vezetése s idegen fegyveres zsoldosok fedezete mellett templomainktól, iskoláinktól, ingó javainktól ellenség módjára fosztogattak, sőt életünkben is fogyasztottak; hol nemcsak átalában az országos, hanem még a vármegyei és városi tisztségekből s a királyi, érseki, püspöki, káptalani városokban és a r. k. földesurak hatósága alatti helyeken az iparosok céheiből is kizárattunk: hol 1780. után egy abszolút fejedelem jóindulatú pátensének oltalma alatt kezdetben csak tűrt, mostoha gyermekek lettünk, majd az 1791-évi 26. törvénycikk által fogadott gyermekek sorsára felvergődtünk: az 1848. és 1868. évi eredményükben még ma is csonka törvények teljes mérvű érvényre juUásával a magyar államnak, mint közös anyának édes gyermekeivé s a vér szerinti közös leszármazás kapcsán r. k. honfitársainkkal békés út ni osztályos atyafiakká válhatnánk! Mind ezeket pedig azért véltem épen most kor- és alkalomszerűnek csekély tehetségemhez képest fejtegetni, mert köztudomású, hogy a r. kath. püspöki kar s a vele szövetkezett néppárti r. kath. főurak az 1870. évi első katholikus kongresszus nyomán haladva, a már működésben levő második kongresszus útján létesítendőnek remélt r. katholikus autonómiával is azon általuk kitűzött célt