Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-08-28 / 35. szám

Mi sem könnyebb ennélfogva a katholikus apologistákra nézve, azáltal, hogy bemutogalják az Erzsébet korabeli börtönök iszonyatosságait, az üldözők és kínzómesterek kegyetlenségeit és a szégyenletes barbárságokat, melyek az árulók törvényszerinti bűnhödésének alkatelemét képezték, mint egy oly egyoldalú képet rajzolni a villongásról, mely az államnak a katholikus vallás terjesztői és tanítóival szemben tanúsított eljárását oly színben tüntesse fel, a mely szerint az egy népszerűtlen hitnek feslett és vakbuzgó üldözése. Hogy vájjon oly férfiak, mint Mayne és Campion Garnet és Oldcorne. egyénileg érdemesek-e arra, hogy a katholikus egyház oltáraira emeltessenek, hogy részesüljenek a hit kultuszában: ez oly kérdés, melyet a római kúriára kell bíznunk, hogy döntse el az Ő saját elvei szerint. A mi figyelmünket az ügynek tisztán történeti fontossága köti le, a mely hivatva van meghatározni úgy ezen kérdést, illető büntető-rendeleteknek, mint különösen az Erzsébet uralkodásának 27-ik évében hozott vérszomjas törvénynek valódi okait. Hogy meglehetősen nagymennyiségű vakbuzgóság, igazságtalanság és kegyetlenség nyilvánult az uralkodó vallásnak az összes dísszenterekkel szemben tanúsított viselkedésében, azt alig fogja valaki tagadhatni; valamint azt sem, hogy e vallási ingerültség különösképen a pápa követői ellen irányult. A reformerek szerint semmi okot sem hoztak fel arra, hogy türelemmel viseltessenek az övékkel ellentétes lábon álló theologiai nézetek iránt, a lehető legkevésbbé azon tanok iránt, a melyeket épen megtagadtak. Skótországban valóban, a mise egy nap a nemzetnek megállapított isteni tisztelete volt, a következő nap már ugyanazt, mint bálványimádást, száműzték. A skót. reformerek jelszava az volt, hogy a pápistaság nem egyéb bálvány imádásnál; már pedig a bálványimádás egy oly főbűn volt, melyet elnézni vétek volt az államra nézve. Megjegyzésre érdemes azonban, hogy abban az országban, a hol a vallásos jellem Knox-é szerint alakult, az csak mint egyszerű vád * található fel, a melyben a főbüntetést a büntetőtörvények alapján vetik ki. Angilában másfelől, hol királynő, parlament és birák egyöntetűen kijelentették a katholikusoknak, hogy az ő vallásos meggyőződéseiknek semmiféle fejtegetését nem teszik magukévá, egyedül csakis az árulásra és az állam elleni engedetlenségre vonatkozó intézkedéseiket, hasonló üldözések csaknem évről-évre előfordultak 1577-től 1. Jakab uralkodásának közepéig és nem szűnt meg a II Jakab trónrajutásáig. Hogy az Erzsébet alatti kormánynak emez erős kijelentései minő mértékben voltak őszinték és mennyiben alapultak tényeken: az nem jelentéktelen fontosságú kérdés a vallási türelem történetében. Az Erzsébet, Cecil és a vonta az esküt. Kész volt elítélni a leigázó hatalom tanait és megtagadni az engedelmességet annak végzeményeitól; sőt a pápai levelek iránti nagy alázatosságában, hajlandó volt azt »eretneknek< minősíteni. V. ö.: Tierney III. köt., 139, 1., és Challoner: Memoirs II. köt., 16 lap. * A jezsuita Ogilvy ügye 1612-ben. modern Angolország megteremtői jellemzésének is nagy mértékben kell függenie e kérdéstől. A történetírók nézetei pedig olyannyira szétágazók ide vonatkozólag, hogy nem lehet mondanunk, hogy a végső megoldás egyhamar bekövetkezzék. Green megjegyzi itt, hogy »modern szemek* előtt van itt valami., még sokkal fellázítóbb, mint a nyilt üldözés a politikában, a mely minden katholikus papot árulónak és minden katholikus istentiszteletet hűtlenségnek bélyegzett, de az első lépés a türelem felé akkor történt, mikor a királynő az ő elnyomási rendszerét tisztán politikai alapokra fektette* Legyen ez bár a teljes igazság, hogy az árulás vádja csak puszta ürügy volt, önkényes bélyeget nyomot a katholikus vallásra, hogy elpalástolja a vallásos üldözést, az Erzsébet viselkedése sokkal aggodalmat keltőbb volt mint nővéréé. De hát puszta ürügy volt-e az ? Nem támaszkodhatott-e Erzsébet helyes alapokra ama föltevésében, hogy egy roppant nagyméretű összeesküvés volt készülőben trónja, sőt élete ellen a katholikus világ klerikális vezetői részéről? Nem gyanakodhatott-e ő méltán, hogy minden újonnan felszentelt pap és minden új megtért egyén, engedelmességgel adózik a pápának, a mely körülmény erősen fenyegeti a békét és az ország szabadságjogait? Ám így, bármi legyen is a vélemény az ő belátásáról vagy politikája helyességéről: hiábavaló dolog úgy beszélni róla, mint tisztán vallásos üldözésről. Ez azonban az a kérdés, melyre az Allén emlékiratai felhívják a figyelmet és a feleletet. A bibornoknak s az általa képviselt rendszernek sohasem volt tökéletesebb szószólója, mint Knox. Azonban az általa felkarolt ügyben kifejtett buzgalma szemmel láthatólag vakká tette a hatásra nézve, a melyet, mint az okmányokból kimutatja, egy elfogulatlan vizsgálóra gyakorolnia kell. Legalább is ő nem egészen észszerűen munkálkodott a javán, kimutatni azt, hogy egyedül csak a rosszul nevelt és félművelt katholikus lehetett hűséges és hogy az Erzsébet tisztogató intézkedései túllőttek a célon, vagy szükségtelenül voltak szigorúak, csak azért, mert pap és világi ember idővel jó alattvalónak bizonyult római nevelése dacára is. Azt senkisem mondhatja el, hogy Erzsébet egy lépéssel áthaladt volna a katholicizmus elveinek üldözéséről arra az álláspontra, a mely hasonlatos a mi, a türelemről alkotott modern ismereteinkhez. A külső isteni tisztelet egyformaságát tekintették akkor szükségesnek a polgári rend fentarthatásához. A parlamentben kísérletet tettek arra, hogy ráerőszakolják a népre a harminckilenc hittételnek ** az elfogadását és »eretnekség« címén büntető eljárás alá vonjanak bárkit is, a ki azoknak akár írásban akár élőszóval ellentmond, ez a tanács akciója folytán egyszerre meghiúsult. Mindazonáltal a suprematiára, valamint az uniformálásra vonatkozó végzemények nyomása alatt lehetséges lett volna bármely katholikust utoljára is * Green-. Short History VII. fej., 401 1. ** A »Convocatio* hires megalkotója, Cranmer által megállapított 42 hittétel később 39-re apadt.