Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-01-23 / 4. szám

A görög katholikusok magyar nyelvű liturgiájáról. A liturgiái ügyek, az egyház hivatalos és tiszteletbeli nyelve, a római katholikus autonomiához írt kalauz szerint oly érinthetetlen kérdések, a melyekhez nem magam fajta eretnek, de még az eljövendő kongresszus sem szólhat. Az úgynevezett isteni szervezet e kérdés feszegetését csak a csalhatatlannak engedi meg. S ha mégis szólok, nem kisebb testületnek, hanem a magyar törvényhozók testületének s nem kisebb embernek, mint a magyar kultuszminiszternek példájával menthetem magamat. Az ország színe előtt, oly magas helyen, a mely Rómába is ellátszik, a kultuszminiszter ajkáról hangzott el pár nappal ezelőtt egy nyilt, hazafias becsületes nyilatkozat. A hajdu-dorogi magyar görög katholikus püspökség kérdésében hozzá intézett interpellációra válaszolva többek között kijelentette, hogy a liturgikus nyelv fölötti döntés joga a szentszéké, s ezé a döntés következményeivel járó felelősség is. »De a mennyiben ezt tudja a kormány, egyúttal figyelemmel azokra a nagy nemzeti érdekekre is, a melyek a liturgia kérdésétől elválaszthatatlanok és tekintettel a vallási békének követelményeire, amelyek könnyen kockára tétethetnek: teljes és határozott tudatában van annak is, hogy a kormánynak vannak ez irányban is visszautasíthatatlan kötelességei, de vannak az érdekelt püspököknek és mindenesetre a hazai főpapságnak; és ez a kötelesség vonatkozik arra, hogy ez a kérdés minden oldalról történeti fejlődésében, mai állásában, összes vonatkozásaiban és következményeivel együtt illetékes helyen minden érdekelt tényező részéről nyíltan, őszintén, leplezetlenül feltárassék.« Egy szót sem szóltam volna, ha nem ösztökélne egy kiáltó momentum, ha azt nem látnám, hogy a nemzeti érdek ezt a kérdést kiveheti a római udvar fulasztó levegőjében dogmatikusok által aggodalmas gonddal ápolt ne nyúlj hozzám kérdések közül, minden magyar embernek ügyévé teszi s országos rokonszenvet van hivatva gerjeszteni a hazafias görög katholikusok iránt. Több izben át meg átolvastam a »magyar ajkú görög szertartású katholikusok lelki épületére szánt szent és isteni liturgiát«, a miként magát e könyv címlapján nevezi. Tartalmilag is megnéztem, hogy miről van szó s mondhatom, hogy nekem s e lapok'igen tisztelt olvasóinak nemcsak ruthénül, hanem magyarul is érthetetlen az áldozati kenyérnek és bornak különböző varázs-igék és szertartásos hajlongások következtében valóságos testté és vérré változása; magyarul beszélve is ruthénül van nekünk az úgynevezett minden szent ingyenesekért való áldozása az áldozati bárány baloldalára tett kenyérnek, a miből különben nemcsak a szent ingyenesek, hanem a szentséges főpásztor N. pápa is részt kap; magyarul is értelmetlen nekünk a tömjénfüstnek »szellemi jó illatszer* gyanánt való ajánlása. A lélek előre ment már egy pár lépést a haladás útján s ha a tökéletességhez el nem jutott is, a tökéletlenség mellett nem szeret tétovázni; a kálvinista lélek már régen találkozott azzal a bölcscsel, a ki mindeneknek megpróbálására int. Megpróbáltam a görög katholikusok magyar nyelvű liturgiájának tartalmát is az evangélium mérő vesszőjéhez mérni s ezen mi evangélium szerinti mértékünkhöz kurtának találtam. De hiszen itt nem is arról van szó, hogy a mi földeink mit akarnak misézni, hanem arról, hogy e valamit magyarul akarják elmondani s hogy bár alázatos kérésekkel kérték erre fejüknek, a római pápának engedelmét, a fej előbb tiltakozott s most konokul hallgat; arról van szó, hogy az a hatalom, a mely szabadon osztogatja a menny üdvösségét, vagy a pokol kárhozatát, ítéletében szeszélyes, mint egy vén ember. Egyfelől az oláh nyelvet kvalifikálja, másfelől a magyar nyelvnek istenimádásra jogosultságát elismerni vonakodik. Mit szólnak ehhez a hazafiasoknak hirdetett klérus tagja; mit szólnak a főpapok, a kik a jubileumi örömek hangját csengő pénzzel teszik magasztosabbá, örömmel küldik a kincset, jó létüknek, gyermeki ragaszkodásuknak e beszédes jeleit a jubiláló pápának? Ha a magyar szint, a trikolort, nemzetünknek e drága, büszke jelvényét könnyelműen sérteni merészli valaki, felzúdul, méltán zúdul fél a közvélemény, elégtételt követel s a bűnös ám lássa; de ha legdrágább kincsünket, nyelvünket a szentszék eltiltja a templomból, vagy legalább ennek legértékesebb helyéről, az oltár elől és pedig nem dogmatikus okból, mert hiszen az oláhok használhatják a magukét; ha a szentszék az oláh nyelvhez mérve a mienket gyalázattal illeti: ez ellen nincs szó, mert a pápa nagy úr, a lelkek ura, az üdv adója, s ellene szólni szentségtörés; szavára, tilalmára a hazafias érzéseknek is el kell csitulniok. Nem idézem Pál apostol igazságát, a mely szerint a gyülekezetben inkább szólok egy szót értelemmel, mintsem egy egész litániát értelem nélkül; hiába idézem nekik, mert a biblia sok igazsága némelyekre nézve annyira hathatós, mint reám nézve pl. szentelt víz; nem akarom én bizonyítgatni, hogy lehet olyan ember, a ki mikor fiai kenyeret kérnek, követ, mikor halért esengenek kígyót ad nekik; hiszen tudja mindenki, hogy a szent atya, mikor a Hajdu-Dorogon és környékén élő fiai az édes anyai tejnél is édesebb anyanyelvért esedeztek, ruthént adott nekik: de az ellen a felfogás ellen, származzék az akár Rómából, akár a világ bármely helyéről, az ellen, a felfogás ellen, a mely a magyar nyelvet fejlődésre képtelen volta, vagy szegénysége miatt nem tartja alkalmatosnak istentisztelet végzésére: joga is, kötelessége is minden magyar embernek tiltakoznia, mert nyelvünk a legmagasabb bölcseség és a legmélyebb érzés kifejezésére egyaránt alkalmatos. Ezt az állítást vagy a lapos tudatlanság, vagy a boszús elfogultság tagadhatja csupán. Nyelvünknek az a képessége, hogy vele és általa Istenhez vigyük legszentebb érzéseinket, kifejezzük legmagasztosabb gondolatainkat, a protestáns egyházak bizonysága szerint, dacára a római szék tiltakozásának, megvan. Nem fürkészszük hát a tilalomnak 7*