Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-08-21 / 34. szám

vónyekcc létesítésében s a »clarázsfószeknek« nevezett »porosz kulturminiszteri kath. osztály« megszüntetésében nyilatkozik meg Bismarck államférfiúi ereje és hatalma a maga egész teljességében, de nem mindenkor a maga bölcseségében. Bő egyházjogi és történeti ismeretei alapján helyesen fölismerte azt, hogy itt két hatalomnak, a modern állam és a papi ultramontanismus vagyis a császárság és a sacerdotium ellentétes, hatalmának élethalál-harcáról van szó, s hogy ebben a küzdelemben győznie kell az állami hatalomnak. S jól tudta azt is, hogy az újabban Hoensbroeck gróf által is leálcázott ultramontanismus s annak nemzetietlen önző pápás diplomatiája a kath. vallás cégére alatt működő s azt csak vak eszközül használó politikai rendszer, a melynél titkon ápolt vagy nyíltan bevallott célja a középkori pápás világuralom helyreállítasa és biztosítása az egész vonalon. Azért jelentette ki megújítottnak a régi elkeseredett harcot a pápaság és császárság között, és ünnepélyesen kimondotta a büszke szót: ^Canossába nem megyünk sem testileg, sem lelkileg«. S mi volt az oly nagy hangon és erővel megindult »kulturkampf« vége? Mindnyájan ismerjük: egy egyházpolitikai Jena, a melyet sajnos máig sem követett egy Lipcse vagy Waterloo. Köztudomású dolog, hogy a pápás világuralom mai legfényesebb külső győzelmeinek terre numa kétségtelenül a német prot. birodalom, a reformáció szülő hazája és klasszikus földje, mely jelen szellemi állapotainak szétszakadozottságával és államkormányának örökös ingadozásával s belső tehetetlenségével lépten-nyomon győzelemre segíti Róma ügyeit. Siralmasabb hátrálást alig ismer a történelem, mint Bismarck, Caprivi és napjainkban Hohenlohe egyházpolitikájáét, mely a centrumpártot a liberalismus szégyenére s a modern állameszme kárár a a legnagyobb és legbefolyásosabb politikai hatalommá növelte napjainkban Németországban. Elszámította magát, félre ismerte a kath. vallás politikai karakterét s gyóntató széke morális erejét, s olcsó martyriumok szerzésével, s főleg a nemzeti és evangéliumi érzésű ó-katholikusok feláldozásával Canossába indulni volt kénytelen. Politikai érdekek kívánták a centrumpárt megnyerését, ez pedig csak nagy egyházpolitikai engedmények árán volt megnyerhető. A nagy »békepápacc, a politikus XIII. Leó műve és érdeme, hogy a korábbi szigorú »májusi törvények® szétfoszlottak s a vatikáni német követség újból helyreállíttatott. A hatalmi kérdés vitte Canossába Bismarck egyházpolitikáját. Egyik ballépés követte aztán a másikat. így p. o., midőn Bismarck a pápát »Sire«-nek szólította, vagy a karolini szigetek illetékessége kérdésében Német- ós Spanyolország között békebirónak felajánlotta. S megélhettük azt is, hogy a hálás pápa a prot. Bismarckot a díszes Krisztusrenddel tüntette ki. Nem csoda, hogy a német; nemzet jelentékeny része — s természetesen különösen a protestánsok — elégedetlen volt Bismarck egyházpolitikájával. A hatalmi kérdés, az állami gépezet erősítése ós biztosítása volt az ő politikai bálványa, a melynek érdekében még »egy csöpp szociálista olajtól® sem idegenkedett. A »furor tentonicus« által inspirálva büszkén hirdette, hogy »mi németek csak az istentől félünk és senki mástók. Tekintetet nem ismerő vas következetességénél ós ellenségei iránti vak gyűlöleténél fogva (p. o. Mommsem a híres történetíró ismeretes »kancellársórtóse«, vagy Arnim párisi nagykövet esete) némileg Richelieuhöz hasonlítható. Csak az egyházpolitikában volt következetlen. Még 1885 ben azt tudta, hogy »a centrumpárt politikai elveivel a német-birodalom érdekei össze nem egyeztethetők, s az azokkal való szövetkezés a porosz s a német-birodalmat létfeltételeiben támadja meg«, s mégis pár évvel utána egész belső politikája Canossa felé vezetett az egész vonalon. Az erő s a hatalom újkori politikai genieje a gyengesség és tehetetlenség fejlőjére jutott. Intő példa az ő világtörténeti eseményekben felette gazdag élete arra nézve, hogy nagy ember nagyot téved, nélkülözte a mi Deák Ferencünk érett politikai bölcseségét, s hogy az emberi nagyságnak végzetesekké válható korlátai vannak. Korlátai voltak az ő vallásos egyéniségének is. A politikai érdekek nála igen gyakran háttérbe szorították a vallásiakat. így az egyházi keresztyénség iránt nem volt meg mindenkor benne a megfelelő érzék és tapintat. S bár benső vallásossága köztudomású, több ízben az isteni gondviselés kiválasztott eszközeinek mondotta magát, sőt — mint olvasom — különös érdeklődéssel kisérte a testvérgyülekezet vallásosságát, vallásossága mégis csak szubjektív természetű, mely nélkülözte a komolyabb egyháztársadalmi jelleget. Abban találom okát annak, hogy a rendelkezésemre álló német prot. sajtó tartózkodóan vagy vegyes érzelmekkel fogadta a legnagyobb német ember és ritka politikai genie halálát. Mi pedig áldjuk az isteni gondviselést, hogy a mai emberiség történetét egy Bismarckkal megajándékozni kegyeskedett. Az isten kegyelme legyen továbbra is velünk! Dobsina. Dr. Szlávik Mátyás.