Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-07-31 / 31. szám

gyöngéd gyermekeit puha meleg takaróval fedi be? Célszerűbbnek, egyszerűségében szebbnek valóban e dolog alig volna gondolható. Honnan e célszerűség a természetben? Tán az anyag atomok bensejében rejtőzik ez anyai gondos, előrelátó célgondolat, a mely őket kristályformájába összeforrasztja? A hová csak a szem tekint, mindenütt nagy, szép rendet lát; a meddig csak a tudomány merész szárnyalása elér, sehol sem a chaoszra, de mindenütt a kozmoszra, e szépen és jól rendezett egészre talál. Vájjon hol van a természet e nagy célszerűségének a magyarázata? Őszinte lelkű természetbúvárok itt is elismerik készséggel, hogy rejtélylyel állunk szembe s hogy a rejtély egyetlen megfejtése: egy cél és tervtudatos értelem, Isten. E szempontból nem szükséges előző idők szellemóriásaira, egy Newtonra, egy Keplerre, a tudomány ez úttörőire utalnom, a kiket épen a kutatásuk mindinkább arra késztetett, hogy imádatteljes hódolattal boruljanak le a Teremtő bölcsesége előtt. Tanuul csak századunk két nagyságára hivatkozom. Egyik Mayer Róbert, az erők fenmaradásának geniális felfedezője, a ki így szól: »Nem szűnhetünk meg már ez élettelen világban sem bámulni annak bölcseségét, a ki az eget és földet teremtette*. A másik Liebig Justus, az ismert nagy chemikus, az emberiség egyik jóltevője, ki egyik tudományos levelében így ír: »A világ egy végtelenül magas lény mindenhatóságának s bölcseségének története; a természet ismerete pedig azon út, a mely a teremtő nagyságának csodálatára vezet. Mindaz, a mit a legragyogóbb képzelet s a legmagasabb szellemi képesség kieszelni képes, a valósággal szembe állítva tarka üres szappanbuborékká válik*. (I. Liebig: »Chemische Briefe. 3. Aufl. 24. 1.) íme, így nyilatkoznak természetbúvárok, a kiknek igazságérzetét előítélet nem zavarta meg. Ide tartozik Du Bois-Reymond is, a ki hires »Ignoratnus«-át itt is megismétli: számunkra a világ célszerűsége rejtély! Azok azonban, a kik a teremtőt mindenáron számkivetni akarják, mert ez az ő fogalomkörükbe bele nem illik, egy deszkaroncshoz kapaszkodnak, a mely rendszerük hajótöréséből fenmaradt s a melylyel a vízszinén maradni remélnek. Ez az ú. n. selectio-theoriája, a legjobbnak kiválása, a mely t. i. a létért való küzdelem folyamán idővel önmagától fenmarad; a legderekabbaknak túlélése, a kik a létviszonyokhoz legügyesebben tudtak alkalmazkodni; a természetes tenyészválasztás (Zuchtwahl). Minden meg nem felelő elpusztul, csak az alkalmazkodó marad meg. Ez az a mi célszerűen rendezettnek látszik; holott pedig nincs benne semmi célgondolat, az egész történetnek egyáltalán nincs is célja. Darwin e theoriát, mely a szociáldemokrácia vallásává lett, az állatok megfigyelésére alapítja — s hogy élő lényeknél e selectio mennyiben bír érvénynyel: az maradjon most eldöntetlen. A mi tekintetünk ezúttal a szervetlen világra irányul. A hótömegekre, az éjjeli égre, a mozdulatlan gránitszirtekre, a merev jégpyramisokra, a sötét tengerre: ugyan ki beszélhetne itt alkalmazkodásról, kiválásról, teny észválasztásról? a kulcs itt bizony nyal nem talál: és mégis itt találjuk a legmeglepőbb és legfenségesebb szépségeket, a minőket semmiféle festő megfesteni nem képes. Szemünket naplementekor ragyogó színjáték pompája gyönyörködteti. S vájjon miképen hatnak szemeinkbe e szinek? Amaz étherhullámok útján, a melyek a megmérhetlen teret repülve, rezegve betöltik, megszámlálhatatlan tömegben akár csak a tenger homokja . . . Vagy nem, a hasonlat nem talál, a tenger homokja vajmi elenyésző csekély az étherhullámok milliárdjaival szemben, a melyek a téren át köröttünk özönölnek, másodpercenkent száz meg százezernyi m. sebességgel. S e szédítőtánc közben hozzák hozzánk a csillagok, a tejút, az alkony felhő képeit, keresztül-kasul keringve, repülve, a nélkül mégis, hogy egymást zavarnák vagy akadályoznák: még itt sincs küzdelem a létért, de csodálatos rendben végzett csodálatos színjáték, a mely szemeinkben ama színsvmphoniát teremti meg. Fejünk megszédül ez őrjítő örvénytánc gondolatára, melyet a világosság e lengő hullámai véghezvisznek: azt gondolnók, hogy egyik a másikat okvetlen összezúzza, megsemmisíti: s feltekintünk és ime a szépségnek mily nyugodt harmóniáját látjuk, a mely szinte a kedélybe is nyugalmat és békét varázsol! S ez mind csak esetlegesség volna! A véletlen, ez a vak és hülye semmiség, tudná mindezt létrehozni! A létért való szilaj küzdelemben csupán csak az illedelmesen alkalmazkodó világosságsugarak s étherhullámok maradnának meg?! Hát fejtse meg nékem bárki e rejtélyt, ha tudja, az örök, a világ felett uralkodó értelem, az Isten nélkül! . .. Talán ha hazatérsz, szembe jő veled a kutyád s víg ugatással ugrik reád, mert a mennyire téged megérthet, rokonszenvez veled. Emeld azonban csak szemeidet az égre s engedd, hogy annak csodálatos dolgai lelkedhez beszéljenek; s ebed unatkozni fog, mert ide már nem követhet téged s ekkor sympathiája is elcsillapul. Égnek, földnek csodás beszéde van, a mely mélyen a szívbe hat, mely azonban az állatnak teljesen érthetetlen. Hát az bizony jelent valamit. Kennedy (»Natural Theologv and modern Thougt*. Németül Zoeokler 0 tói 1893.) itt egy igen találó hasonlatot használ. Ha te — úgymond — idegen földön, idegen kísérőkkel utazva egy felírásra bukkannál, a melyet kísérőid meg nem értenek, de hozzád anyanyelveden szólna, vájjon nem azt következtetnéd-e ebből, hogy az, a ki ezt írta, a te népeddel, a te lelkeddel rokon; hogy ő a te nyelvedet beszéli s te az övét? Avagy tán úgy fognál vélekedni, hogy azok a betűk a kövektől csupa véletlen utján, magukból keletkeztek ? Nos, emeld fel hát a szemeidet és olvass! Az egek hirdetik Istennek dicsőségét s kezeinek munkáját ama kiterjesztett erősség: de nem az állatoknak, hanem azoknak, a kiknek a lényege lélek az Ő lelkéből . . . V. Hanem térjünk még egyszer vissza hü állatunkhoz. Egy titkot hordoz ez is magán, miként kalitkádban a madár s ablakodban a jácint. E titok neve: élet. Vájjon ez is nem Isten lehellete-e ? Ugyan hogy is keletkezik ez