Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-06-19 / 25. szám

nak és helyesebbnek találja : az azon, ezen helyett az : az ez és e alakokat. Továbbá, ügyelnie kellett volna arra is, hogy a neveket ügy kell írni, mint az illető név tulajdonosai írják : az Eszterházyak Esterházynak írják nevöket, úgyszinte a volt jeles kecskeméti lelkész Fördös, netn pedig Fürdős Lajosnak (133. 1.) nevezte magát stb. A 27-ik lapon Dudich Endrét knini püspöknek találom, talán tinin i püspök volt, mielőtt pécsi lett volna? A 69-ik lapon az apostata Veresmarty Mihály pozsonyi kanonokról azt írja, előbb irmelyi ref. lelkész volt, talán imelyi ? E csekély hibák mellett azonban egy igen nagy tévedés csüszott be a munkába. Szerző ugyanis a jelen egyházi viszonyok leírásában a 132-ik lapon azt állítja, hogy az 1894. évi XXXII. t.-c. a vegyesházasságból születendő gyermekek vallásos neveléséről úgy intézkedik, hogy szüleik a házasság megkötése után hat hónap alatt megegyezhetnek arra nézve, hogy a gyermekeket az apa vagy az anya vallásában neveljék-e? Én nem tudok arról semmit, hogy az 1894. évi törvényeket revideálták volna, már pedig az említett törvénycikk 1. §-a határozottan kimondja, hogy a vegyes házasok csak a házasság megkötése előtt egyezhetnek meg gyermekeik mely vallásban való neveltetése felől. E hibáktól eltekintve Thury egyháztörténetét sikerültnek, sőt irodalmunk nyereségének tartom. Úgy gimnáziumi vallástanáraink, mint az olvasó közönség figyelmébe jó lélekkel ajánlom. Szerző valóban önérzettel adhatja át munkáját a nagy közönségnek. Szivemből óhajtom, hogy minél többen forgassak e füzet lapjait, és írónk kifejezett óhajtása szerint egyházunk fiai és leányai közül minél többeket gerjeszthetne az anyaszentegyházunkhoz való buzgó szeretetre. Lepsény. Csizmadia Lajos. BELFÖLD. Erdélyi egyházkerületünk helyzetéről. Szász Domokos püspök jelentéséből. Nagyméltóságú Elnök Űr! Főtiszteletű Közgyűlés! Tizennegyedik évi jetentésemet van szerencsém tisztelettel előterjeszteni, egybefoglalva a letűnt év főbb eseményeit. Több lesz benne az árny, mint a fény, mert egyházkerületünk látó határát sok borús felleg takarja be. Ez az élet sorja. Boldog ember csak az lehet, ki öntudatának nyugodt tekintetével pillanthat föl a magasba, akár verőfény árad onnan szét, akár villámok cikáznak alá. Engem az Isten ezzel a boldogsággal megajándékozott s én nem is tudok ezért elégszer hálát adni. Meg nem döbbenve, érzékenyen nem érintve, tűröm csendes lélekkel a sok érthetetlen szidalmat, gyanúsítást, melyet egyesek engesztelhetetlen gyülölsége felém szór, mert arról vagyok meggyőződve, hogy a sok mérges nyil, melyet felém irányítanak, rólam visszapattan, s hamarább sebzi meg azt, ki azt elbocsátotta, mint engemet. Ha egy egyszerű magánember volnék, számba sem venném ; de fáj a szivem azért, mert tudom jól, hogy a ki engemet bánt, annak bántalma végig sajog az egész anyaszentegyházon, melynek jó hire, neve, becsülete legdrágább kincse, s annak én vagyok egyik őrállója. Fáj a szivem azért, hogy akadnak saját hitsorsosaink között egyesek, kik önmegfeledkezéssel rongálják anyaszentegyházunk erősségeit. Más egyházakban az ilyen eljárás példátlan, s ez csak a kálvinisták szomorú privilégiuma. Minő indokok alapján. Most rátérek első tárgyamra. Áldom jóságos királyunk felséges nevét, ki a letűnt egyházi évben mező-záhi egyházunknak 200, — vármező, erzsébetváros és magyarókeréki szűkölködő egyházunknak 100 — 100 forintot adományozva, azoknak segítő jobbját nyújtani kegyeskedett. Meg kell emlékeznem ő Felségének még egy másik kegyelmi fényéről is, mely emennél még sokkal fontosabb, mert általános érdekű s egész nemzetünk szivét mélyen meghatotta, s a közös örömteli hangulatot a fenséges magaslatáig fokozta fel. A törvényhozás két háza ugyanis az 1848-iki törvények szentesítésének ötvenéves évfordulója emlékezetét hálás érzülettel törvénybe igtatta s hódolatát koronás királyunknak ápril 11-én ünnepélyesen bemutatta, s ő Felsége erre adott legmagasabb válaszában magát a magyar nemzettel a letűnt idők fölemelő emlékeiben s a jövendő biztató kilátásaiban egynek vallotta s biztosította nemzetünket arról, hogy azzal egyet érez, együtt küzd s egyet remél. Közéletemnek legszebb emlékei közé sorozom azt, hogy nemzetünk eme lélekemelő ünnepélyén, mint a főrendiház tagja, én is résztvehettem. Égyetemes egyházunknak nevezetes esztendeje volt, mert az országos törvényhozás megoldásra juttatta a lelkészi javadalmaknak állami segélylyel való fokozatos kiegészítése nagyfontosságú kérdését. Áz állam pénzügyi helyzete nem engedte ugyan a nagyobb mérvű segélyezést, de azért a mostani magas kormányunk a magyar protestáns egyház történetének évkönyveibe kitörülhetetlen betűkkel jegyzé fel s örökíté meg nevét, emlékét, megvalósítva azt, a mit az előző kormányok ígértek. Igaz, hogy a 600, illetőleg 800 frtra való kiegészítés még nem egy jogos igényt hagyott megoldatlanul, de legalább megszünteti papságunk túlnymó többségének a mindennapi kenyérért vívott keserű harcát. Mert hiába beszélünk a kálvinista puritanismusról; a családfentartás emésztő gondja megzsibbasztja az ideális célokra való törekvés égbetörő szárnyait. Igaz: »jobb a kevés megelégedéssel, hogysem a sok háborúsággal«, de ha a kevésnek meg kel! lenni, a mi fedezze a futó napok szükségeit. A törvényhozás jóságos intézkedése legközelebbről s legközvetlenebbül a mi egyházkerületünket érdekli, hol 542 papi állomás közül közelíti a 300-at azon állomások összege, hol a javadalom 500 frton alóli, és 100-at haladja azoknak összege, hol a javadalom pénzértéke a 300 frtot se haladja meg, beleszámítva a panaszos kepefizetés értékét is. Konventünk megtette az intézkedést a díjlevelek egyöntetű kiállítása tárgyában s a törvény 11. §-a II. pontja értelmében a díjlevelek értékéből levonásba fognak jőni, — és pedig: »1. A lelkész által élvezett jövedelmekre kirótt állami törvényhatósági, községi és egyéb, valamely törvénybe gyökerező közterhek, továbbá a vízszabályozási költségek, valamint az országos és az egyházmegyei gyámintézeti nyugdíj és egyéb alapok számára teljesítendő rendes évi fizetések. 2. A lelkészi jövedelmet bizonyos kötelezettség címén terhelő fizetések, úgymint a segédlelkész (segédlelkészek) ellátása, az ingatlanokra felvett kölcsönök törlesztése, a lótartási átalány, és a fuvarköltség*. E szerint voltaképen nemcsak a 600, illetőleg 800 frton alóli javadalmak jőnek kiegészítés alá, hanem azoknak allandó terhei leszámíttatván, a fenmaradó összeg