Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-05-29 / 22. szám

szociális hajszákkal való közvetlen foglalkozása a materialis javak túlbecsülésére vezet. A keresztyén egyháznak azt a mennyei hivatást kell ápolgatnia, a mely mindnyájunkkal közös, s a mely a földi kötelességek hűséges teljesítésében igazolja magát. Hivatalnokok képzése az állam feladata, nem az egyházé. Az egyház kötelessége az, hogy kezébe adja a világnak azt az evangéliumot, a mely minden állást egyesít és megszentel. Hogy miként evangélizáljunk már az egyháztól elidegenült tömegek között — erre nézve több kérdéssel kell tisztába jönnünk. Az első kérdés az, hogy ki legyen az evangélista ? Az I. Korinthusi levél (XII: 28) azt mondja: »az Isten rendelt némelyeket apostolokká, némelyeket prófétákká, némelyeket pedig doktorokká*. Ez alapon tehát csak azokat mondhatjuk evangélistáknak, a kiknek az evangélizálásra hivatásuk van. Az újtestamentom különben más helyen is, megkülönbözteti a pásztorokat, a kik egy-egy község élén állanak, az evangélistáktól, akik misszionáriusokként széjjel jártak s az evangélium hirdetése által ébresztgették az egyeseket vagy alapítottak gyülekezeteket. A hét alamizsnás egyike, Filep, valamint Timotheus szintén evangélistáknak neveztetnek (Ap. csel. 21: 8. 2. Tim. 4 : 5.). Bár Filep az ő missziói útja bevégzetével állandóan Caesareában tartózkodott, hogy ebben a kikötő városban összpontosítsa erejét, és bár Timotheus is állítólag efézusi püspökké lett, mindamellett is evangélistáknak neveztettek ők azután is, mivel kezdetben nem helyhez kötött lelkészek voltak, hanem a pogány körökben hirdettek az evangéliumot. A lelkipásztorok, mint az evangélium hirdetői lehettek egyúttal evangélisták is, dej az evangélisták nem voltak helyhez kötött lelkipásztorok, bárha később azzá lehettek is. A jelen korban már kit nevezhetünk evangélistának ? Elsőben mindenesetre az egyes lelkészek volnának arra hivatva, hogy az egyháziatlan hívekhez közelebb vigyék az evangéliumot, és pedig úgy, hogy ha ezek nem keresik fel a templomot, hát ezek hirdessék ezt oly helyen nekik, a hova inkább el tudnak jutni. Csakhogy bizony az olyan nagy gyülekezetekben, a hol ilyen egyháziatlan egyének nagy számmal szoktak találkozni: a rendes lelkésznek nincsen se ideje, se ereje az evangélizációra. Meg az is igaz, hogy az ilyen templomtól húzódozó emberek szivesebben hallgatnak idegen ember szavára, mint a saját lelkészökére; mert hát úgy van az, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Óhajtandó tehát, hogy idegen lelkész bizassék meg az evangélizáció teljesítésével; olyan egyén, a kinek van tehetsége ahoz, hogy népszerűen, megragadólag és meggyőzőleg tudjon beszélni. Ennek a meghívásnak, vagy megbízásnak vagy a lelkészi hivataltól, vagy az egyházi hatóság fejeitől kellene kiindulnia. De hát honnan vegyük ezt a kisegítő lelkészt? Talán az egyes gyülekezetektől vonjuk el az evangélizációra alkalmas erőket, hogy ezek aztán az evangélizációra rászorult gyülekezetekben kivessék az Isten országa hálóját? Ezt csak kivételesen, rövid időre és oly lelkész tehetné meg, a kinek kis gyülekezése van. A nagyobb gyülekezetek azonban mindenesetre tiltakoznának lelkészük ilyetén vállalkozása ellen és nem engednék meg, hogy papjok utazó pappá legyen. Vagy hát az evangélistaságra rátermett egyének számára külön hivatalt kellene szervezni, a kik aztán oda mennének, a hová hívnák őket? Az evangélista hivatal szervezése nem volna nehéz, célszerűnek pedig mindenesetre célszerű volna addig, míg az evangélizáció valami sokoldalú, az egész embert igénybe vevő szükségletet képezne és míg a parókh'ák a lelkek számának arányában nem szaporíttatnának. Ezeknek az utazó lelkészeknek aztán nem az volna a feladatuk. hogy új gyülekezeteket alapítsanak, hanem hogy azon tagokat, a kik már elhalóban vannak, visszavigyék az egyházhoz, új életerőt öntsenek bele. Ezek mintegy ott állnának a gyülekezet kapujában és hívogatnák, oda vezetnék ismét az úrasztalához. Egyszóval a rendes lelkészek kezére dolgoznának és azok munkásságának mintegy lökést adnának. Természetes aztán, hogy ha az egyházi élet rendes kerekvágásba jönne, ezeknek további működésére nem volna többé szükség. Míg azonban egyházunkban ilyen intézmény nem létesült, addig a beimisszióra hivatott lelkészeket kell arra kérnünk, hogy vegyék kezökbe az evangélizációt. De nem lehetne-e erre laikusokat is alkalmazni? Hiszen azt mondja már Mózes is az ő megbízása nélkül prófétáló Eldád és Medádra : »hagyjátok őket, hiszen bárcsak az egész nép csupa prófétákból állana és adná az Úr az ő lelkét beléjök«. Mi pedig, az újtestamentom gyermekei, az egyetemes papság elvi álláspontján állunk, hogy ne engedhetnők meg tehát, hogy az evangélizáció munkájában a laikusok is részt vegyenek? Természetes azonban, hogy a laikusok evangélizációja csak egyházi rendtartásunk keretén belől történhetnék, vagyis, míg az igének a templomi szószékről való hirdetése és a sacramentomok kiszolgáltatása csak az arra hivatott lelkész joga: addig a templomon kivül bárki is tehet nyilvános bizonyságot hitéről. Adná Isten, hogy mennél több hitteljes világi egyén kérne szót a nyilvános "összejöveteleken, a végett, hogy bizonyságot tegyen a Krisztusról, vagy rendezne ilyen összejöveteleket az evangélium hirdetése végett; természetesen mindig a helybeli lelkészszel egyetértőleg. Minthogy már az evangélizáció rendszerint nem a templomban, hanem más helyiségben megy végbe, a dolog lényegére tökéletesen mindegy, hogy vájjon papi, vagy világi egyén hajtja-e ezt végre; a fődolog az, hogy meg legyenek benne az evangélistaságra való képességek. Melyek lesznek már a valódi evangélista tulajdonságai ? Mindenek, felett az, hogy az illető evangélista higyjen az evangéliumban, a mit hirdetni kiván. A ki hitet akar ébreszteni, az legyen maga is hittelies egyén. És még az nem elég; hanem azt is meg lehet kivánni tőle, hogy ugyanazon felekezeti állásponton álljon, mint az a lelkész, a kinek gyülekezetében evangélizálni óhajt, s a melynek elidegenült tagjait visszahódítani kivánja; mert ellenesetben, ha csak az általános keresztyén igazságok keretében mozog, akkor ne is tegyen kísérletet