Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-05-15 / 20. szám

test, s oly befolyást gyakorolt a politikai és városi admi -nistratio körül forgó közhangulat formálódására, hogy úgy szólván kathedrájából dirigálta a városi tanácsot, és végre is sikerült neki a maga protegáltját a főpolgármesteri székbe juttatnia. Ily körülmények között egyáltalában nem is voltam megihletődve, midőn részt venni készültem ama »Grand Church meetingen«, a hogy Moody úr amerikai élelmességü impressáriói az ő általa tartatni szokott istentiszteleti összejöveteleket nevezni szokták. Az óriási templom bejáratánál öt-hat ügyes fiatal egyházfi esett nekem, kik leszedték volna rólam, ha tíz kabátom lett volna is. Papi jegyem bemutatván, a plattformra vezettek, honnan úgy a kollossalis épület belsejét, berendezését, mint a már is zsúfoltan ülő közönséget, s a csak később belépő hires evangélistát is, s annak minden mozdulatát, taglejtését figyelmesen szemügyre vehettem. Imával kezdtük. Három galambősz egyháztag jött az emelvényhez, s a közönség felé fordulva, keresetlen, de igazán szívből fakadt könyörgést mondtak el félig halk hangon, melyet a gyülekezet ülve, aláhajtott fejjel hallgatott meg. Ezek a gyülekezet vénei közül valának, kik tizenketten vannak, s a gyülekezet legrégibb, kipróbált hűségű s egyszersmind rendesen leggazdagabb tagjai közül választatnak. E tisztet töltötte be a nemrég elhunyt Pullmann is, kinek emlékét félmilliós alapítvány örökíti meg e templomban. Szép és magasztos példa a földi javakban bőven megáldottak részéről! Ezután ének következett, melynek szövegét egyik káplán olvasta fel. A gyülekezet pedig pompás összhangban s szinte csodás gyakorlattal, precizitással énekelte végig a négy hosszú strófára terjedő remek Dávidi zsoltárt, — alig két perc alatt. Azért ragadta meg e szép összhang az én figyelmemet, mert megfoghatlan előttem, miként képes például egy ily óriási gyülekezet is, oly nehéz és egymástól oly elütő dallamú zsoltárokat, minőket az angolok használnak, oly tökéletes harmóniára betanulni? A methodisfa egyház hymnuskönyve 1200 zsoltárt foglal magában, s nincs gyülekezeti tag, ki előtt ismeretlen volna csak egyetlen zsoltár dallama, vagy szövege is. A congregationalisták zsoltáros könyve pláne tartalmaz közel 2000 zsoltárt és dicséretet, s alig van köztük csak egy is, mely szokatlan volna a gyülekezetben. Általában az angolok igen sokat és gyorsan énekelnek, a mi különben megfelel az ő temperamentumoknak is Az angol a templomban sem szereti a mozdulatlan tétlenséget, s így mindenik itteni prot. egyház liturgiája szélesebb körű közreműködést biztosít a laikusoknak, mint az p. o. a kontinensen bárhol elképzelhető volna. Az ének zársorainak elhangzása után, alig hallhatóan kezdett búgni az orgona. Áhítat fogta el a szíveket. Szinte más regiókba emelkedtünk. Csodálatos hatást tudnak elérni ezek az angol orgonajátékosok! Mintha mennyei szellő fuvallata érintené lelkeinket, szívet emelő, buzgóságot keltő játékaik hatása alatt. Remek egy symphonia volt, a mit előadtak, határozottan magas művészi tökélylyel. Majd a női kórus bilincselte le figyelmünket annyira, hogy szinte önfeledten adtuk át magunkat a nemes élvezetnek. Ámen, ámen, hangzottak a fohászszerü zsolozsmák halk véghangjai, midőn egyszerre a podiutnon termett Dwigh L. Moody, megjelenésével általános felrezzenést idézve elő. Lehetetlen balottiasabb csendet képzelni, mint abban a pillanatban volt ama több ezer főnyi népet magában foglaló horribilis templomban, midőn a mindenkitől kíváncsian várt Moody finom szép alakja oly váratlanul tűnt föl a nem elég magasan fekvő szónoki emelvényen. Ez hát Moody, az egyszerű evangelista, gondoltuk mindannyian, kinek múltkori, misszió-ügyben tartott egyetlen prédikációjának a new-yorki tabernaculumban oly immensis hatása volt, hogy nők füleikből tépték ki függőiket, előkelő delnők, kiket a puszta kíváncsiság hozott Moody templomába, ezreket érő diadémjaikat dobálták a perselybe, s kinek lángszavára az egyházi ügyek iránt addig érzéketlen aristokrata urak arany óráiktól fosztották meg magukat, nem bírva magukat emancipálni ez igénytelennek látszó prédikátor megrázó szónoklatának hatása alól. Ez az a theologiai képzettség nélküli pap, kinek lelkeket megrázó prédikációjának hogy milyen hatása volt New Yorkban is, mutatja az, hogy említett estén 72 ezer dollár értéket képviselő arany, ezüst, gyémántneműek s bankjegyek hullottak az önmaga által körülhordott tálcába. Sokan tehették fel magoknak a kérdést kíváncsian, hogy milyen hatással leend rájok Moody úr beszéde. Érdekes volt nekem tanulmányoznom a közvetlen közelemben levők arculatát. Voltak ott büszke magatartású urak, distingvált delnők, a legelőkelőbb politikusok, dúsgazdag gyárosok, s ki tudná megmondani, hogy milyen kaliberű egyének. S ezeket Moody mind foglyul ejtette beszédének varázsával. Ha Moody elkiáltotta volna ott magát beszéde végén, hogy most már barátaim fegyverre, szabadítsuk fel Kubát, s űzzük ki onnan a spanyolokat: kétségenkívül őrjöngő harci láz vett volna erőt az egész templomi sokaságon, mely a Moody szónoklatának s egyéniségének valóságos hvpnotikus befolyása alatt állott. De Moody nem ezt tette. Nem fúvott harci riadót, nem tüzelte a kedélyeket embertelen háborúskodásra, hanem gyönyörű szép hasonlatban mutatta ki, a mi beszédének főtétele volt, hogy úgv Kubának, mint Amerikának van a spanyoloknál még hatalmasabb ellenségük is, mely ellen a legnagyobb erővel és kitartással küzdeni kell, és ez a bűn és annak szolgasága. Egy nemzet sem félhet úgy elnyomóinak zsarnokságától, mondá Moody, mint a mennyire van oka félni a sátántól és annak seregétől. Erélyes ellentnemállás esetén nagyobb szolgaság igájába hajtja ez a legszabadabb népeket is, mint a legkorlátlanabb zsarnoki hatalom. Megvallom, mondá többek között, én dicső hazámat nem féltem sem külső, sem belső ellenségtől. Nem féltem, hogy elpusztul, ha még Isten balkezének látogatása ne-