Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-05-01 / 18. szám

professzor: egy szellemi agóniában szenvedő férfiúnak reflexiói-e ezek, avagy egy, a zsidóság elleni gyűlölettől elvakított pártembernek utolsó fellobbanásai ? Ennek a prot. néppárti főnöknek expektorátióira méltán felelt egy levelező azzal, hogy e szerint »a Luegerek, Ebenhochok és társaik, kik Rómában a németséget elárulják, a »ke­resztyén-szociális < pártiak méltó szövetségesei*. Szegény Luther, kit pártszenvedély vakított el a katholicismussal szemben! Históriai elfogultság volt részéről a pápa világ­uralma elleni elvi küzdelme. Pedig ő nem volt pártember, s nem volt, nem is akart lenni politikus, mihelyt népének vitális vallásos-erkölcsi életkérdéseiről volt szó. így hát meg kellett azt is élnünk, hogy StöcJcer korrigálja Luthert. S aztán ugyancsak mozgolódik az ultramontanismus. Beyschlag lapjában azt olvasom, hogy <lr. Kopp bo­roszlói érsekprimás rendeletére újra keresztelik a conver­tita protestánsokat. Pedig hát nem ismerjük azt a római dogmát, mely a keresztség érvényét a víz mennyiségétől tenné függővé. Az »egy házfejedelem« a maga eljárását azzal indokolja, hogy némely prot. lelkész csak megérinti, nem pedig leönti a keresztségnél a gyermeket, a mi né­mely keresztszülőben komoly aggodalomra szolgáltatott okot a keresztség érvénye tekintetében. Hogy ez az újra­keresztelés szakítás az eretnekkeresztséget elismerő őske­resztyén tradícióval, azzal mit sem törődnek a pápás keresztyének táborában. A protestánsok denunciálása a katholikusok előtt főcélja itt az újabb pápás praxisnak. S még azt mondják, hogy ez a Kopp bizalmasa a német császári udvarnak! 8 mindez 1898-ban történik a német prot. birodalom területén. De éjszakon is terjed a római propaganda. Egy francia hercegnő pártfogása alatt űzik azt évek óta Dá­niában a jezsuiták ; sőt ez a modern ellenreformáció ter­jed már Norvégiéban és Svédhonban is. A modern natu­ralismus s az ez által eszközölt vallásos-erkölcsi hanyatlás egyengeti ennek a jezsuita romantikának és bigottériának az útját. így Norvégiában. Scblegel Frigyes példáját kö­vetve, egy Strindberg nevű literátus katholizált, s már a normannok tőzsgyökeres népe is ki van téve a jezsuiták hálójának. Már is szidalmazzák a XVI. századbeli refor­mációt, mint »a római egyházon elkövetett erőszakot«, s magasztalják a norvégek előtt a vaticanismust, mint »igazságot*. Különösen a vegyesházasságok kedvező al­kalmai a római propagandának a lélekvásárlásra, s még megérhetjük, hogy a prot. éjszaknak szüksége lesz egy új hős Gusztáv Adolfra. S mondják, hogy a német kor­mány a II. oszt. sasrenddel dekorálta volna újabban Bittér stockholmi püspököt, a svéd apostoli vikáriust. Hát arra valók-e — kérdi méltán Beyschlag — a porosz rendek, hogy azokkal prot országokban pápás ágenseket tüntes­senek ki?! Örvendetes dolog, hogy a nagy pápás kolosszussal szemben a mellőzött ókatholicisntus reformmozgalma a bibliai mustármag módjára növekszik és fejlődik. Az ókathoiikus sajtó hiteles adataiból megtudjuk, hogy a mozgalom épen nem stagnál, sőt a kedvezőtlen politikai viszonyok dacára, lélekszám tekintetében is folytonosan emelkedőben van. Svájcban, Csehországban és Németor­szágban újabb meg újabb áttérésekről értesít az ókath. sajtó. Diakonissza-intézetek, belmissziói egyesületek, temp­lomok és iskolák emelkednek mindenfelé az ókath. dias­porában. Egy ókath. tudós, Bommer düsseldorfi lelkész egy ólcath. irodalmi katalógust készített, a melyben húsz­ezer szám foglaltatik Közrebocsátásához maga az »Ev. Bund« is 500 márkával járult. Örömmel és köszönettel veszszük ezt tudomásul, hiszen az ókath. irodalom a mi fegyverünk a vatikáni egyházzal szemben. S még csak valamit az ultramontanismus csudá­latos dolgaiból. M'ijwike hvpothesisét. Luther állítólagos öngyilkosságáról most már az ultramontán táborban is >történeti hazugságnak* deklaráltak. A reformátornak egy állítólagos szolgája, mint hazug rajongó találta ki azt a mesét, hogy kedvében járjon Luther pápás ellenségeinek. Májunké »történettudományi sportja* tehát le van álcázva, ha ilyen történetgyártónak van még érzéke az igazság iránt. De még más is jellemzi az e fajta ultramontán történetírókat. Májunké »Geschichtslügen« című művének 13-ik kiadásában is fentartja a Taxii-féle szédelgést a szabadkőművesek sátán kultuszával. Ez már több annál, si fecisti, nega! Eperjes. Dr. Szlávik Mátyás. NEKROLOG. Müller György. 1805—1898. A tizenkilencedik század egy legnevezetesebb, sőt páratlan alakja, Müller György, a bristoli árvaház alapítója és vezetője folyó március hó 10-én elhunyt. Halála nagy és mély részvétet keltett mindenfelé. Az általa fölnevelt árvák ezrei benne egy atyánál többet vesztettek. Nagy a vesztesége a keresztyéni szeretet munkásainak is. a kiket az egész föld kerekségén szóval és tettel segített, buzdított, lelkesített. A társadalom minden osztálya siet megvallani, hogy az elhunytban a világ a legnemesebb philanthrópot és a láthatatlan leghűbb tanúbizonyságát veszítette el. Halála hirtelen halál volt. Szerdán este (9-én) még egészen jól érezte magát. Az esteli istentiszteletet, az intézet nagy termében, mint rendesen, még ő végezte. Senki sem sej­tette, hogy többé nem beszélhet vele. Másnap reggel hét órakor, egyik szolga, a mint a szobájába benyitott, ott a padlón holtan elterülve találta. Az intézet orvosa szerint már egy órával előbb beállhatott a halál. Látszat, szerint az asztalhoz akart menni egy csésze theát inni, de mielőtt oda ért volna összerogyott és meghalt. Már régóta sür­gették, hogy magas életkorába és egyre növekedő szívba­jara való tekintettel éjjel is legyen valaki mellette, azon­ban a kérésnek nem engedett. Kilencvenhárom évet élt és utolsó napjáig munkálkodott. Müller György a század elején született s majdnem megérte ennek alkonyát is. Poroszországban, Kroppen­sladtban született 1805-ben. Atyja adóhivatalnok volt.

Next

/
Thumbnails
Contents