Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-04-24 / 17. szám

Simándi Mihály (1622), a kiváló tudós püspök s egyházkerületünk történelméhez talán a legtöbb és legbecsesebb adatokat szolgáltató író; Karancsi János (jelen volt az 1628-iki kerületi gyűlésen), Esztergomi S. Miklós {1529); Séllei György (1652); Csengeri Pál esperes (1676). Az 1698-ik évben a földes uraság — a Zichy-család — elvette az ó-budai; reformátusoktól a templomot s megtiltotta nekik 1700 óta a lelkésztartást; de azt megengedte a földes uraság, hogy a Madarassi alispán (Comes) telkén volt s az ős római korból maradt kápolnaszerű építményt imaházul használják. Ezen helyiség Madarassi halála s Ó-Budának a Zichy ékről — csere következtében — a koronára átszármazása után is a kálvinisták birtokában maradt s isteni tiszteletüket abban tartották, nem ugyan rendes lelkész, hanem csak leviták, vagyis oly iskolatanítók vezetése mellett, a kik az előkönyörgői tisztet végezhették s prédikálhattak. Az 1770 körül pusztulásnak indult ősrégi imaházat az uradalmi jószágigazgató engedélyével ki akarták javítani, de az ottani plébános vádaskodása folytán a váczi püspök akadályokat gördített elibök, a mi miatt az átalakítás évekig késett. II. József idejétől kezdve azután az ottani reformátusok is szabadon lélegzettek.* Visszatérve a Budán és Pesten volt református egyházakhoz, ezekről az 1686 után következett 110 évről kevés mondani valónk van, s az a kevés is felettébb szomorú. A török uralom megszűntekor az összes lakossága nem sok volt a két városnak, annak is csak egy része volt református, s ez a kis rész is a külvárosba szoríttatott ki. Másrészt »Buda várának visszafoglalása után ->- mondja Piupp Jakab Budapest helyrajzi történetében — a fejedelem és püspökök igyekeztek a törökség által vert sebeket behegeszteni, templomokat építeni a szétszórt szerzeteseket visszahívni, így Buda várába a Jézus-rendiek jöttek«. Két hónappal a vár bevétele után néhány jezsuita a mai hadparancsnoksági épület helyén telepedett le: 1687. bedig B. Beck várparancsnok pártfogása folytán nagyobb és alkalmasabb helyet nyertek a mai Mátyás-templom közelében; Kollonics bíbornok tartotta őket és egyszersmind átadta nekik a most említett templomot, elbocsátván az eddig ott plébánoskodott ferencrendűeket. Ugyanezen év március 19-én Szécsényi György esztergomi érsek az itteni jezsuita kollégium tartására 100,000 frtot képviselő alapítványt tett. Más szóval ez időtől fogva a jezsuiták kezébe került Budán is, Pesten is a legfőbb hatalom, valamint az ifjúság nevelése. Gondoljuk hozzá ehhez, hogy a királyi trónusban I. Lipót ült, a ki uralkodása első felében is oly sokat tett a protestantizmusnak az országban megtörésére, uralkodása utolsó két évtizedében pedig politikai tekintetben is, de még inkább a-vallási ügyeket illetőleg teljesen Kollonics bibornok befolyása alá került, mindkettőjüket azon ismeretes gondolat vezérelte: Magyarországot szegénynyé, azután katholikussá s végül leigázottá kell tenni (Faciam Hungáriám mendicam, catholicam, deinde servam): felesleges bővebben ecsetelni a két városban maradt reformátusok további helyzetét. Vis et nequitiae quidquid impetunt ruit. A két városban maradt magyar reformátusok lassanként elhaltak, vagy az ezentúl határozottan német jelleget öltött, vallási tekintetben türelmet nem ismerő városokból kiköltöztek: helvökbe pedig — még ha akartak volna is — újabb protestánsok nem jöhettek. Gondoskodott erről a katonai parancsnokság, még inkább a jezsuta rend, a * L. Mészáros Sámuel: Az ó-budai ref. egyház történelme. Földváry Lászlónak: A dunamelléki ref. egyházker. tört. . . . sajtó alatt levő művét, melyből a budai és pesti lelkészekre vonatkozó adatoknak is egy része vétetett. két városnak német-ajkú s úgy a magyarokat, mint a protestánsokat gyűlölő polgárokból álló tanácsa * s I. Lipótnak 1703. október 20-án kelt, Budát és Pestet többféle kiváltsággal megajándékozó oklevele, melyben a többek között ez foglaltatik: Egyedül a tanács tetszésétől függ, hogy a zsidókat és cigányokat bebocsássa-e avagy ne . . . azt világosan kifejezvén, hogy senki, a ki az igaz orthodox római katholikus vallásnak nem híve, semmi szín alatt polgárul fel ne vétessék s meg ne türessék. ** A királyi oklevél ezen utóbbi szavait mindkét város tanácsa híven megtartotta; a mely telkek ezen oklevél megjelenése előtt protestánsok birtokában voltak, kellett, hogy gazdát cseréljenek, mert ezentúl eretnek Budán és Pesten házbirtokos, avagy telektulajdonos nem lehetett, így kerültek a Rádayak, Fáyak pesti telkei a jezsuiták és szerviták birtokába, gróf Beleznay Miklós tábornok még az őt kedvelő Mária Teréziához való folyamodás útján sem vihette keresztül Pest városa tanácsánál, hogy az 1778-ban elhalt anyja — szül. Grassalkovics — után a mai Kossuth L. utcában örökségképen reászállott házat (melynek helyén mostanában a Dreher féle ház épült) birtokába vehette s nevére Írathatta volna. Kecskemét városa, minthogy lakosai között protestánsok is nagy számmal voltak, csak úgy szerezhetett házat, hogy tulajdonosként a mult század folyama alatt (sőt tévedésből vagy hanyagságból az újabb időkig) a város egyik katholikus polgára szerepelt, ennek a nevére volt írva úgy az előbbi, mint a csere útján szerzett jelenlegi háza. Midőn az 1715-iki országgyűlésből kiküldött ú. n. vegyes bizottság Pesten 1721-ben hosszabb tanácskozásra összeült, a bizottság tagjai csak annyit sem eszközölhettek ki, hogy a tanácskozás ideje alatt valamelyik bizottsági tag lakásán tarthassanak protestáns isteni tiszteletet. Mint az ország legtöbb szab. kir. városában, úgy Budán és Pesten is a céhekbe protestáns tagok felvétele tiltatott. Sőt a türelmetlenség szelleme még a koporsója felett is ott lebegett a protestánsnak. Eretnek ember holttestével nem volt szabad a katholikus szertartás mellett megszentelt földet megfertőztetni, azért a fővárosban elhalt protestánsokat (napszámosokat, cselédeket, utasokat) tiltva volt a rendes temetőbe eltemetni, hanem az ilyeneket a várostól távol félreeső helyeken, ének- és harangszó nélkül helyezték vissza az anyaföld keblébe; kivévén a rokkantak laktanyájában — a mai Károlykaszárnyában — elhunyt protestáns invalidusokat, kiknek megengedtetett, hogy más vallású bajtársaikkal egy sírkertben — a katonatemetőben — aludjak hosszú álmukat. Ilyen világ volt az ország nagy részében, de különösen Budán és Pesten II. József trónraléptéig (1780). Ő egy egészen új kor szölötte, új szellem ápolója és terjesztője volt. Nyilt hadat izent a babona, a tudatlanság, a szellemi setétség, a vallási vakbuzgóság fejedelmeinek és lovagjainak, korlátot nem ismerő és ismerni nem akaró hatalommal rombolta le a haladás, a józan felvilágosultság elé rakott középkori gátakat, korlátokat s 1781 okt. 20-ikán kibocsátott türelmi rendeletével nemcsak Magyar* Az 1686—1836. terjedő, tehát másfélszáz évi időköz alatt a budai várparancsnokok névsorában 2 (gr. Nádasdy, gr. Hadik,) a budai polgármesterek és birók névjegyzékében 4 (Saigary, Vánosy, Balásy, Kalmárffy), a pesti polgármesterek és birók névjegyzékében 2 (Boráros János 1791-1807., Makk Antal 1826—31.) magyar hangzású név fordul elő. (L. Rupp Jakab: Budapest helyrajzi története című művét.) ** Cives et Incolas in médium sui recipere. Judaeos et Zingaros admittere vei non admittere . . . hoc per expressum declarato: ut nemo a vera orthodoxa Romano Gatholica religione alienus in Concivem ullo sub praetextu admittatur, aut toleretur (1. városi levéltár),