Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-04-17 / 16. szám

Az 1524-ik év tavaszán a királyné egyik káplánja, talán Kordatus, az udvar szine előtt tartott prédikációjában a pápa és a bibornokok ellen kikelt. E miatt Burgio pápai követ a király és királyné előtt panaszt emelt, kik meg is Ígérték a káplán megbüntetését, de csak színből; azért számos Verbőczy-párti nemes a király és királyné előtt nyiltan kijelentette, »hogy a ki a katholikus hit és az apostoli szék ellen merészel beszélni, akár a felségeik jelenlétében is, darabokra vágják. Az 1525-ik év kezdetén a fővárosban összegyűlt nemesek a király azon izenetére, hogy beterjesztett kívánságukra más nap, Gyertyaszentelő ünnepén nyilatkozik, azt adták válaszul: »Még nem vagyunk lutheránusok, Magyarország pátronájának ünnepét megüljük«. Ugyanezen év szept. 8-ára a király országos értekezletre hiván össze a rendeket, a vármegyék küldöttei sürgették a királynál, hegy a németeket kergesse el, mivel ők afféle lutheránusokkal nem akarnak összeelegyedni. Ugyancsak ezen párt befolyása alatt hozták a budai (1523) és a rákosi, illetőleg hatvani (1525) országgyűlések amaz ismeretes vallásügyi végzéseket, melyek elseje fej és jószágvesztéssel, utóbbi a megégetéssel rendeli büntettetni a lutheránusokat és azok pártfogóit. De épen ezen törvények erősíthetnek meg bennünket azon meggyőződésünkben, hogy a nemzeti párt híveinél a vallás-javítás ellenében nyilvánult nagy idegenkedést nem a régi egyházhoz való merev ragaszkodás, nem vallásos fanatismus, hanem politikai pártállásuk, a németektől való féltése az ország függetlenségének szülte. De nem is hajtották végre ezen törvényeket, pedig 1525-ben már kaphattak volna elég lutheránust. A mohácsi vész után új baj zudult Budának és Pestnek úgy a régi, mint az új tanokhoz szító lakosaira. Mohácstól a török (1526) egyenesen a fővárosnak tartott; Szolimán katonái Budát két oldalról felgyújtották, s Mátyás palotáján kívül, majdnem az egész város porrá égett. Buda Pest, ekkor egészen lepusztíttatott, a mint Báthory István nádor írja: » Hiszen jól tudjátok, hogy Buda és Pest városai elégtek és az élelmektől egészen megfosztvák«, a miért az országgyűlést Rákos helyett Komáromba hívta össze. A XVI. század magyarja a reformációtól nemcsak lelke üdvösségét várja, de hazája boldogulását is reményű. Dévay 1531-ben fordult meg Budán, s némely szavai azt bizonyítják, hogy ő talált ott a reformációhoz hajló híveket, 1541-ben, s a következő 'években már rohamosan fejlődött a reformáció. 1546-ban Wurtnloch Albert besztercei lelkész ezeket írja Hess János boroszlói lelkésznek, »biztos tudomásunk van róla, hogy Budán az ott megmaradt kevés magyarnak a tiszta evangélium hirdettetik. 1551-ben már jó igehirdetők után epekednek, s valószínű, hogy ebben az időben, vagy nem sokkal későbben, szervezkedtek rendes gyülekezetekké a Budán és Pesten lakó hívei a reformációnak, bár rendes lelkészekkel csak később találkozunk. Az erre vonatkozó részt a lap más helyén találja meg az olvasó. Keresztesi Samu. BELFÖLD. A felső-borsodi ref. egyházmegye lelkészi értekezlete. A felső-borsodi ev. ref. egyházmegye lelkészértekezleti közgyűlését március 28-án Sajószentpéteren tartá meg Vadászy Pál esperes elnöklete alatt 37 tag jelenlétében. Alkalmi ének és Farkas József hegymegi lelkész áhítatos, szivet-lelket megindító imája után Vadászy esperes tartá elnöki megnyitóját, mely mindvégig lekötötte a hallgatóság figyelmét. Vadászy Pál esperes megnyitó beszédében az ideális és reális élet viszonyairól szól, s kimondja bátran, hogy ma az utóbbi uralma alatt állunk. E kóros állapot megszüntetése volna a vallás feladata a tiszta evangélium alapján. A társadalom testébe be kell vinni az egészséges fejlődés szellemét: hogy alapot teremtsünk a társadalom ethikai megújulhatásának. Fel kell tehát ráznunk a lelkek stagnáló tavát a keresztyénség lényegét képező szeretet erejével. Meg kell mutatni a vallásnak a maga isteni voltát igazoló hatalmát, mert ha a pogány istenek oltárairól eltudta hódítani a lelkeket a keresztyénség láthatatlan istenéhez: vájjon lemondana-e a mai, kincseket bálványozó kor átalakításának biztató reményéről? . . . A vallás külső nyilatkozati formái, a különböző egyházak nem egyformán járnak el hivatásuk teljesítésében. Az egyik az Istenbe vetett erős hit alapján állva, tesz mindent, a másik isteni tulajdonokba öltöztetve egyháza fejét a cél által megszentelt eszközök tisztaságát moraliter szabályozó dogmává emeli, s ilyen alapokon akarja felépíteni az egyedül üdvözítő hit országát. Ez ország terjesztésében oly buzgósággal járnak el az egyház szerzetes vitézei a keresztyén szeretet szine alatt, mely éltető táplálékát nem a felekezeti türelem áldásaiban, hanem a sötét önzésre, a hatalmi érdekek ápolására fektetett ultramontán reakció büntetésig emelkedő túlkapásaiban keresi és találja fel. A nem kath. lelkészek fizetésének állami kiegészítéséről a következőket mondja: Én nagvjelentőségűeknek tartom a szegény papi családok aggodalmas könyeit és segélytkérő jajszavait, a melyeknek hatása ráborul lelkemre, midőn e kérdéssel szemben állást akarok foglalni. Régóta zörgetünk a törvényhozás ajtaján segítségért és most midőn az állam felénk nyújtja kezét, visszautasítsuk azt azért, mert nem adta meg azt egészen, a mit kértünk és Inkább ömöljék a régen hulló köny, nőjjőn sötétebbé a gondok felhője a szegény prot. papi családokban ? Természetes dolog, hogy szivesebben fogadnám el a javaslatot, ha hazafias multunkkal, történelmi jelentőségünkkel állanának arányban annak kedvezményei, s ha benne keresztül volna vive, a mit az 1848. XX. t.-cikk kontemplál: de azért azt, törvényhozásilag kifejezett kétségbevonhatlan világos kikötésének elismerésével annak, hogy ez csak kezdet ama kívánt törvénycikk megvalósí-32