Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-03-27 / 13. szám

emberiségre. Egyik küldi a derült tavaszi napokat, másik a fagyasztóan zordon téli éjszakákat. Milyen közel fekvő volt itt az a hit, hogy vannak földfeletti hatalmak, a melyek épúgy harcolnak egymással, mint a hogy az élet birkózik a halállal! így állott elő a régi persák ama vallása, a mely két kölönböző istenről beszél, ú. m. a jó és bölcs Ahura-mazdáról s vele szemben a gonosz indulatú hatalomról, névszerint Angro Mainjuról. A persák felfogása szerint az egész világmozgás nem egyéb a két hatalom közötti rettenetes küzdelemnél s a két harcoló fél között ott áll a szegény földi ember, a kit egy oldalon a világosság istene hivogat, más oldalról meg a sötétség ura, a bün és halál szerzője csalogat magához. Indiában, a tropikus földön lázas gyorsasággal váltakozik az élet a halállal. Mit akar ez jelenteni? Van-e ezeknek az álomszerüleg tovafutó tüneteknek értékök? Minek ragaszkodunk ehhez a tovatűnő élethez, a mely a lotuslevelén rezgő harmatcsepphez hasonlít? Nem, az egyedül igazi lét fölötte áll minden különbözetnek és az ember rendeltetése az, hogy beolvadjon abba a tiszta, különbözetnélküli létbe, mint a vízcsepp elenyészik az Óceánban. A természet másként kelti fel tiszteletteljes bámulatainkat, midőn a csillagos ég képében ragyog le ránk, mint midőn fenséges viharként mutogatja magát, és ismét másként, midőn a tengerparton állunk és végig nézünk a szürke víztömegen. Mikor az ember belemerül a nagy természet különböző képei szemléletébe, úgy tetszék neki, mintha valami sajátszerű, titokteljes hatalom beszélne hozzá a csillagos égről, aztán egy más hatalom szólna hozzá a zivatarban, a tenger felett pedig egy harmadik uralkodnék. így jutott az ember a sok isten hívéséhez, a melyek mindenikének, az istenség természetének megfelelő módon kivánt szolgálni. És mikor aztán az a bizonyos bágyadtság erőt vett az emberen és nem bírt teljes röppenettel felemelkedni az örökkévalóhoz: bekövetkezett az az idő, midőn a földi hatalmak, a melyek az igaz, élő Istennel való összeköttetést megcsorbították, mind nagyobb erővel nyomakodtak a szegény lélekre. A nép saját istene köré gyülekezik és felőle való képzetének megfelelőleg tiszteli azt. Arra a gondolatra jut, hogy az általa tisztelt isten különös jó szívvel viseltetik az ő nemzete iránt. Assyria királya is azt hitte, hogy őt különösen védi az ő Assur istene. A király az általa viselt háborúkat isten dicsőségére szolgáló háborúknak tekinti. Assur prófétái ösztönzik őt a háborúra. Nehéz időkben a próféták azzal vigasztalják, hogy istenének segítsége nem fog elmaradni. Mikor aztán a hatalmas hadakozó király a foglyok ezreivel vonul be a tündöklő Ninivébe, első dolga is az, hogy a legmélyebb tisztelettel földre boruljon az előtt az isten előtt, a ki ezt a győzelmet lehetővé tette és zsákmánya javarészét az ő oltárának szenteli. Mindnyájan tudjuk, hogy Izráel népének olyan isten-hite volt, a mely benső lényege szerint magában hordá azon feltételeket, a melyek azt világvallássá tehették volna. Hanem ez a fenséges isten-hit a túlságba vitt patriotismusnál fogva abba a meggyőződésbe zsugorodott össze, hogy a mindenható Isten, az ég és föld Istene csak a zsidó népet választotta ki magának és az egész világ folyása Izráel nagysága és dicsőségében csúcsosodik ki. A túlhajtott patriotistikus ideák és a fenséges isten-hit összeolvadásában gyökerezik ennek a maga nemében páratlan, nagytehetségű népnek tragikus sorsa, a mely nép káprázatosabb képben látta maga előtt a jövőt minden más nemzetnél és a mely eme merész álmaival a leghontalanabbá tette magát a földön. Aztán még alábbra esik az emberi lélek. Mikor az izráeliták bevonulnak Kanaán földére, olyan népséget találnak ott, a kik közt minden falunak külön istene, vagy a mint akkor mondták külön ura (baalja) van. A falvak népsége föltétlenül bizott a maga urában és nagyon jól érezte magát annak közelében. Nem kellett megerőltetni magokat, hogy hozzá emelkedjenek, lelköknek semmi ünnepi köntösre nem volt szüksége. A falu ezen láthatlan és mégis jelenlevő urához köznapi ruhában is közelíthettek, elébe terjeszthették legparányibb kéréseiket is; ha valakinek a foga fájt, ha kecskéje nem adott elegendő tejet, vagy ha báránya soványkodott, mindeme panaszát a falu ura elé vihette. A helység ura kegyesen meghallgatta mindeme panaszokat és kéréseket. Ez tehát olyan vallás volt, a mely az együgyű nép számára volt teremtve. Úgy látszott, hogy nem is volt egyébre szükségök. Az izráeliták csakhamar megbarátkoztak ezzel az alantas vallással. Beköszöntött azonban az országos veszedelem. A sáskák milliárdjai pusztává teszik a szép paradicsomot, nem kimélik a falvakat és virányokat. Beköszönt a halál kaszása, a pestis s a falvak népségének ezreit meg ezreit viszi magavál. Rátör az országra a háború, a mely felégeti egyik falut a másik után és a falvak urai tehetetlenek maradnak a veszedelemmel szemben. Ekkor aztán a megpróbáltatás tüzében, az óriási Ínségben ismét visszanyeri a lélek a lendületet, mint a költő mondja: »a sujtoló ínség egy nap alatt végzi azt, mire évezredek elégtelenek voltak*. Muhammed is azt mondta a pogány araboknak: »Míg jól foly dolgotok, addig Alahhoz, Manahhoz és Uzzához imádkoztok, de mikor nyakatokra nő az ínség, akkor Allahhoz imádkoztok, a kit én hirdetek nektek*. Az emberiség kebelében mindig támadtak újabb meg újabb nagy szellemek, a kik benső viszonyban voltak Istennel, a kik a mit a magok szent életében tapasztaltak és éreztek, lelkesen és lelkesítőleg terjesztették kortársaik elé, szóban és cselekedetben. Tanítványokat gyűjtöttek maguk köré, a kik bámulva és álmélkodva tekintettek fel rájok és nem volt egyéb óhajtásuk, minthogy mesterük szellemiségének lelkükbe vésődött képét híven átadják másoknak is; a kik tehát urok is mesterök szellemének tárházából éltek. Az első tanítványok azonban lassankint kihaltak; jött egy más nemzedék, a mely már nem hordá szivében a lelkesedés első tüzét, a mely már hidegebb bágyadtabb és fenszárnyalásra képtelenebbé lett. A ráhagyott szent örökséget azonban ez sem akarja elveszteni, hanem szeretné tehetsége szerint megtartani. Szerveznek tehát bizonyos állást, melynek az a feladata, hogy a szent