Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-03-13 / 11. szám

igaz szeretettel, igaz buzgósággal működünk, a mutatkozó sötét fellegek egyházunk egéről elmúlnak. Ne azt nézze kiki közülünk, hogy mit kötelessége tenni, mert ha csak azt teszszük, az írás szavai szerint haszontalan szolgák vagyunk. Tegyünk meg mindent egyházunk, szent vallásunk érdekében és akkor ... a pokol kapui sem vehetnek azon diadalmat! Istennek áldó kegyelme lebegjen anyaszentegyházunk felett,! Csendes szellők vezéreljék ennek hajóját a békesség és boldogság biztos kikötőjébe! Kiváló tisztelettel és atyafiságos szeretettel vagyok Tisza- Vezseny, 1898. január 20. A szent gyülekezetek és azok lelkipásztorainak hivatalos szolgájuk Ádám Kálmán, esperes. Ezekben a nehéz időkben. Míg a püspöki és esperesi jelentésekből azt olvassuk, hogy annyi viszontagságon átment egyházunk újabb és pedig elég nehéz megpróbáltatások előtt áll; midőn mindenfelől panasznak, félelemnek s aggodalomnak kiáltásait halljuk a fennálló társadalmi rendet fenyegető veszedelmes tanok terjedése miatt; midőn tele torokkal, vad szenvedélynek s gyűlöletnek hangján kiáltják : »Nincs Isten, nincs hazai*: a prot. intelligentia, világi uraink, minisztertől kezdve, le az egyszerű falusi gentryig, hivatalosan és privátim, a zöld asztalnál úgy, mint a fehér asztalnál azt hangoztatják, hogy a magyar reform. Sión sorsa, az emberi sziveknél századok hagyományai, századok kegyelete által megszentelt drágái kincsei a papság kezébe vannak letéve; hogy teljesen s kizárólag csak a lelkipásztoroktól függ : zátonyra jusson-e a ref. nemzeti egyház hajója, vagy pedig a vészes örvények felett könnyedén, bizton s kifeszített vitorlákkal suhanjon keresztül, repülve a boldog, a dicső, a szép jövendő — a diadal felé!. . . És mikor a lelkész ez eddig soha nem hallott elismerő, helyesebben szólva: hízelgő szavakat hallja, egyegy pillanatra megtévesztve a szépen csengő-bongó szavak által, nem csoda, ha szinte feszülni érzi keblét a hosszú kopott rokk alatt; az egyszerű, szegényes parochia királyi palotává változik képzeletében s csekély egyéniségében pedig hirtelenében egy nagy potentátot vél fölfedezni, a kitől oly sok, a kitől miden függ! Óh mennyire vigasztaló, mennyire megnyugtató volna az a magyar ref. egyházra nézve, ha annak jövője csakugyan egyes egyedül a lelkészek kezébe volna letéve; ha sorsának jóra fordulása egyes egyedül csak a papságtól függene; ha a mindinkább fenyegetőbb alakban jelentkező veszedelmek elhárítására a lelkipásztorok buzgósága, energiája, lelkesedése már magában is elegendő lenne! .. . Mert bármiként vélekedjenek is egyesek a mai ref. lelkészi karról, ennek lelkipásztori munkásságáról: annyit el kell ismerniök, ha csak minden áron elfogultak lenni nem akarnak, hogy a magyar ref. papság megteszi azt, a mit nehéz, sanyarú, helyesebben: nyomorúságos helyzetében megtehet. Ámde a lelkészi karnak minden buzgalma. minden bölcsesége s minden fáradozása meddő és sikertelen ott, hol a nagy küzdelemben magára van hagyatva s nemes törekvéseiben segítő-társakra, támogatókra nem talál. Ha jól ítélem meg helyzetünket s nem tévedek, ma körülbelül úgy vagyunk, hogy a nagy és nehéz munkában, mely előttünk áll, a nagy küzdelemben, mely reánk várakozik: üres szavaknál, üres biztatásoknál egyébre aligha számíthatunk. És ez nem jól van így. Egyházunk, minden egyébtől eltekintve, már szervezeténél fogva jogosan megkövetelheti, hogy a szent és nemes harcnak megharcolásában kivegye részét nemcsak a papság, de a világi intelligens prot. közönség is. Ha e harcban, ha az emberi szivek nagy érdekeiért vívandó küzdelemben helyt kell állania a papságnak: helyt kell állania az intelligens prot. elemnek is, melynek az egyházi kormányzatban semmivel sincs kevesebb joga, mint a tulajdonképeni papságnak; különben a »királyi papság* elve üres, tartalomnélküli fogalommá zsugorodik össze, mely semmire nem kötelez. És ez anynvival inkább megvárható, mert a mai nehéz, válságos helyzetnek megteremtésében igen-igen nagy része van a mi világi urainknak, vagy hogy tágabb fogalommal éljek: a protestáns intelligens világi közönségnek. Nem az egyházpolitika által teremtett helyzetre gondolok, ezzel majd csak megbirkóznánk valahogy, mert hiszen ennél jóval nagyobb bajokat is túlélt már a magyar ref. Sión. Hanem értem az egyház és vallás iránti elhidegülést, a nagyfokú közönyösséget, mely sokkal régibb keletű, mint az a bizonyos egyházpolitikai törvény, melyet most úgy szeretnek bűnbakul odaállítani s minden nyomorúságot s bajt rákenni; értem a morális gondolkozásnak igen sok és szent dologra nézve sekélyes voltát, lazaságát s általában mindazt, a mi ezeknek kifolyása s végső eredményében nemcsak az egyházat fenyegeti, de magát — bátran ki merem mondani — a mindenhatónak nevezett államot is. De azt mondhatják, azt vethetik egyesek szememre, hogy midőn a valláserkölcsi élet hanyatlásáért a prot. intelligens elemnek, világi urainknak egy igen nagy részét okolom s teszem felelőssé s bennök is keresem a hibát: tévedek és igaztalanságot követek el. Ám elmélkedjünk egy kissé! . . . Még nem is oly régen, csak egynéhány évtizeddel is ezelőtt sokkal inkább megvolt urainkban a ref. egyház és vallás iránti meleg érdeklődés, mint a mily mértékben ezt mai napság tapasztalhatjuk. Ez még csak bizonyításra sem szorul. Hogy mi volt, mi lehetett ennek az oka; a szívnek, a léleknek természetes, romlatlan s igaz érzése nyilvánult-e meg a vallásos eszmék s az egyház iránti vonzódásban, vagy hogy ez már akkor is csinált virág volt, (mit a magam részéről elhinni nem tudok), melyet bizonyos külső, úgynevezett politikai körülményeknek köszönhetünk: nem kutatom ; az bizonyos, hogy így volt. Tóth Bertalan, (Fotyt. köv.) ref. lelkész.