Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-03-13 / 11. szám

nek s kezeiket egy szent edényben megmosván, így szóltak: »ártatlanok vagyunk mi ez igaz ember vérétől*. Pilátus erre keresztre feszítteti Issát: mivel azonban lázadástól tart, katonáival Issa holttestét ellopatja a sírból és máshova temetteti. (Vége köv.) Balogh Elemér. BELMISSZIÓ. Melyik ágát kell a belmissziónak legjobban gyakorolni a mai életben? Belmisszió! nagyon elcsépelt tárgy, annyit írtak s annyit olvastunk már róla, hogy szinte megborzad az ember ennek a szónak még a hallásától is, mondja talán a tisztelt olvasó közönség. Elismerem, hogy a belmisszió fontosságáról s annak gyakorlási módjáról sokat írtak már; azonban a sok a jóból is megártván, sokan már szinte meguntak a belmisszióról olvasni s azt mondják reá: elég lenne már ebből ennyi. S hogy én most mégis ezt az annyira elátkozott eszmét pendítem meg s kiteszem magamat igen sokak neheztelésének, ennek egyedüli oka az, mivel én a belmisszió barátjai közé tartozom, annak gyakorlásától egyáltalában nem idegenkedem. Mivel azonban a belmisszió miként gyakorlására nézve nem mindenkivel értek egyet, e cikk keretében szerény nézeteimet óhajtom kifejteni ama kérdésről: hogy a belmisszió melyik ágát kell szerintem legjobban gyakorolni? Az embernek már szinte a természetében rejlik, hogy valamint más dolgokra nézve, épen úgy a belmisszió miként gyakorlására nézve is igen elágazók a vélemények. Egyik így, másik másként fogja föl ezt az eszmét, egyik erre, másik amarra helyezi a fősúlyt annak gyakorlásában. Csak abban egyeznek meg mindnyájan, hogy mindegyik a maga eszméjének, a maga gyakorlási módjának az érvényesítésétől tétélezi föl a nép, illetve az anyaszentegyház valláserkölcsi életének fentmaradását és virágzását. Ha felújítjuk emlékezetünkben mindazon cikkeknek a tartalmát, a melyek már eddig úgy az egyházi lapokban, mint egyes folyóiratokban a belmisszióról s annak miként gyakorlásáról megírattak, úgy találjuk, hogy azok kivétel nélkül a szellemi, a lelki jók gyakorlására fektetik a fősúlyt. Vagyis mindegyik író az evangélium hirdetését, , a vallásos iratok terjesztését, az esteli felolvasásokat, egyletek alakítását ajánlja a lelkészeknek, s csak abban különböznek egymástól, hogy egyik ezek közül egyiket, másik másikat tartja hathatósabb eszköznek. Szóval úgy látszik, hogy a közönség legnagyobb része azon elvnek hódol, hogy a belmisszió feladata a lelki jók traktálásában áll egyedül. Azonban a legjobb tanító-mester az élet, s ez azt mondja: bármennyire gyönyörködtetik is az ember lelkét a szellemi s lelki javak, de ezek még magukban véve nem elégségesek arra, hogy az ember jól érezze magát, mert azok a testnek éhségét ki nem elégítik. Vagyis bármennyire igaz is az, hogy az ember nemcsak kenyérrel él, hanem Istennek igéjével, de másfelől az is igaz, hogy az ember nemcsak Istennek igéjével, hanem kenyérrel is él. Ez a kettő egymástól elválaszthatatlan, és ha az egyik szükség ki van elégítve, a másik pedig el van hanyagolva, az összhang azonnal megzavartatik az ember életében és annak folyása nyugodt örömteljes soha nem lehet. Ha tehát gondunk van arra, hogy önmagunkban a lelki éhség mellett a testi éhség is ki legyen elégítve sokkal inkább gondunknak kell lenni arra, hogy híveink a lelki szükség kielégítése mellett testi éhségben ne szenvedjenek. Vagyis odajutottam, a mi épen cikkemnek mintegy a gyúpontja kiván lenni, hogy a belmisszió gyakorlásában a fősúlyt helyezzük arra, hogy híveink anyagi szükséget ne szenvedjenek. Azaz minden igyekezetünket arra fordítsuk, hogy híveinket segítsük mindenben és habár vagvonaikat nem szaporíthatjuk is, de azt legalább, a mivel bírnak megtarthassák tulajdonaikban. Távol legyen tőlem, mintha én a belmissziónak a lelkiekre vonatkozó gyakorlását kárhoztatnám, sőt elismerem, hogy a kik ebben fáradoznak, hasznos munkát végeznek. Én magam is fáradozom ebben is az adott talentumok szerint, de azt tagadom, hogy a belmissziónak ez volna az egyedüli feladata; sőt határozottan állítom, hogy a belmissziónak az anyagiakra is ki kell terjeszkednie, sőt épen a jelen körülmények között a belmissziónak ezt az ágát kell különösen gyakorolni. Már pedig úgy látom, hogy a belmissziónak épen ez a mezeje van legjobban elhanyagolva, ez a mező a legkeményebb, a leggazosabb; ezt a mezőt nem akarja senki megmunkálni, mert attól fél, hogy ha ekevasát bele ereszti, azonnal összetörik. Lelki eledellel mindenki igyekszik ellátni híveit, de hogy anyagi tekintetben egyik vagy másik híve hogy áll, ezzel már nagyon kevés az, a ki törődik. Vagy talán ez nem is tartozik a belmisszió körébe ? Dehogynem, oda tartozik ez; sőt az az igazi belmisszió, ha népünknek minden szükségeire kiterjed gondunk, ha nemcsak a lelki, de az anyagi szükségben is segítségére leszünk, hogy a mi csekély vagyona van, ne kerüljön az uzsorások kezei közé, hanem megmaradva tulajdonjogában, épségben szálljon az által még a késő unokákra is. Hogy értem én ezt a dolgot, illetve a belmisszió ezen ágának gyakorlását, példákkal igyekszem megértetni. Azt hiszem, hogy abban mindnyájan egyetértünk, hogy népünk anyagi tekintetben folytonosan sülyed alá, hogy nagyon ismeri a váltót, s ennek a révén nagyon sokszor anyagi zavarokba keveri magát, s ilyenkor kapkod fűhöz, fához, csakhogy életét egy bizonyos időre megmenthesse. A társadalom vérszopói, az uzsorások mindenfelől kerülgetik az embereket, lesve az alkalmat, hogy egy-egy körmeik közé kerüljön, hogy annak nemcsak pénzét