Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1898-03-13 / 11. szám

hogy a valóban szánalomra méltó helyzetben vergődő szegény papok sorsa a tűrhetőségig enyhíttessék, hanem azt is (ha ugyan a vallási társulat nemes feladatainak betöltését óhajtjuk), hogy a multak bűne, mulasztása, szóval a helytelen adózás rendszerének változatlanul tartása miatt a lelkészek s híveik között megzavart és bomlóban levő — de nélkülözhetetlen — összhangot, együttérzést, bizalmat visszahozzuk, létesítsük és biztosítsuk. E nélkül a lelkésznek híveire hatása nincs. Ezt pedig a szőnyegen fekvő törvényjavaslat nemcsak hogy nem fogja eszközölni, hanem a hol eddig csak hamu alatt lappangott, ott is lángra fogja az elógületlenség és méltatlankodás zsarátnokát lobbantani, nemcsak az egyház, de már az állam ellen is. E törvényjavaslat 3867 lelkész sorsának javítását célozza, a mivel azokat hálára kötelezi az állam iránt (ha ugyan mai felfogás szerint, nem a kormány iránt, mely pedig nem maga a haza, hanem annak csak végrehajtó eszköze). És ha csupán e szempontból nóznők a kérdést, még tetszetőssé is válhatnék; mert a haza szótszórt véghelyein égő őrtüzek őrállói részéről fokozottab hazafiúi tevékenységet nem ok nélkül várhatnánk. Ha azonban, az egyházi adó felmutatott, elavult, hibás és rosz rendszere •— mint a törvényjavaslatból kitűnik — nemcsak érintetlenül marad, minden igazságtalan aránytalanságaival, elbírhatatlan terheivel együtt, hanem még azok, a ma talált módon, a fizetés tényleges alkotó részeiül számíttatván be, annak nélkülözhetetlen alkotó részeivé tétetnek és a mit utóbbi időben már csak zúgolódással teljesítettek, ittott meg is tagadtak: most a törvény szentesíti, kötelezővé teszi, végrehajtással (mert máskép értelme nincs) biztositj a: ez az állampolgárok százezreit fogja elkeseríteni s következőleg az állammal összeütközésbe hozni, melyből kikerül ugyan az állam, de pyrrhusi győzelemmel. A nép nagy tömegében az elégedetlenségnek, a móltatlanságnak olyan kútforrását nyitná meg, melyből a zavar ós a felfordulás tömkelege fogna országszerte kiömleni és a nemes cél, az átok és a kárhoztatás zűrzavaros özönóbe fulad. Ám, legyek rossz próféta, az lesz az ón legnagyobb örömem; de a viszonyok, a helyzet ós a nép gondolkozásának teljes ismerete más jövendölésre nem jogosítanak. De a törvényjavaslat, ez az új folt, arra sem alkalmas, hogy a lelkész ós hívei közt anynyira szükséges, sőt nélkülözhetetlen, összhangot, bizalmat helyreállítsa; sőt ellenben, ott is megrontja azt, hol eddig zavartalanul állt. Ez állítás igazolása sok bizonyításra nem szorul. Tudjuk ugyanis, hogy a lelkész ós hívei közt való jó viszony ott törik meg, ott hiányzik leginkább, hol a lelkész híveitől a maga természeti járandóságait közvetlenül beszedni ós behajtatni kénytelen. Ez áll pedig a fizetés minden oly nemeinél, hol az nincs fix összegben megállapítva, hanem azt az egyesek teljesítésének mérve határozza meg. Különösen áll ez a lukmánál, hol az egyház, mint ilyen, a papot nem fizeti, hanem az egyesek. Ha nem jó kedvvel is, mindazonáltal fizet most, mert tudja, hogy papjának élnie kell és pedig tisztességesen (a koldus-papot a lukma fizetők nem nézik jó szemmel) — azt hiszik, adnak ők eleget a papnak, éljen úgy, mint belső emberhez illik (baranyai népünk az intelligenciát mint belső embernek hívja). Ő most azt várja, hogy a kit eddig tartott, papját az állam fogja fizetni nem sokára; ezt hiszi s náluk egészen a közgondolkozásba ment át. És ha a törvényjavaslat életbe lép 1899. elején, hol az az ékesszólás, mely meggyőzze e népet a felől, hogy a papokat nem az állam fizeti, hogy neki eddig volt járulékait tovább is, teljes egészében fizetni kell; mely elhitesse vele, hogy midőn az állam másfél millió évi segélylyel emeli a szegényebb papok szűkös fizetését, mégis az ő általa viselt iszonyú tehernek még csak egy fillér értékkel se lehessen könnyebbedni; vagy hogy a lelkész jogosan és igazán jár el, midőn az államtól segélylyel láttatván el, előbbi fizetését is teljes egészében behajth assa továbbra is. És a mely tételt a legszegényebb így állít fel, azt folytatják a többiek, a kik eddig sem valami lelki örömmel rótták le minden esetre terhes kötelességeiket. Nem jó az egyszerű nép gondolatmenetét ilyen dilemmák elé állítani. És pedig a törvényjavaslat a már-már tűrhetetlen adózási rendszeren épen nem segít, sőt tetézi a bajt azzal, hogy a nép tudomást vévén az államsegélyről, keresztyénietlennek, szívtelennek fogja, most már az állam által fizetett papját tartani, a ki nem könyörül a nyomorult szegényen, hanem az eddig való terhes fizetést is teljes egészében várja és követeli híveitől. Azt a nép nem tudja, hogy e segély a minimumra zsugorodik ós csak ott adatik, a hol a szigorúan számbavett — nem is biztos — egyéni teljesítések elégtelensége azt nélkülözhetetlenné teszi s így tehát az állam az ő terhét — a maga előnyére — nagyon is számításba vette. Nem, hanem meginog papjába vetett hite s ha eddig bízott benne, most elfordul tőle s ezzel vége a hatásnak is, melyet a lelkész híveire erkölcsi szempontból továbbra gyakorolhatna. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a nép számított is rá, hogy az 1848: XX. t.-c. értei-