Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1898 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1898-01-02 / 1. szám
lét gonosz — teljesen ment a csudáktól. Pedig ellenkezőleg áll a dolog. Midőn Buddha született, követőinek hite szerint, örömkiáltás hangzott minden egeken át, virágeső hullott az égből a földre, kialudtak a pokol tüzei, kibékültek egymással egy órára a földön élő emberek, az állatok leveték vad természetűket, egy öreg remete Azita jött le a Himmalajáról, hogy a királyi palotában üdvözölje az új szülöttet és atyjának [Zuddhodánának megmondja, hogy az ő fia az egész emberiség megváltója leend. Muhammed minden csodatevőséget elutasított magától s mégis népének lelki szüksége számtalan csodával ékesíté meg életét. Mikor született egy fénysugár villant át napkelettől napnyugotig a világon. Mikor gyermekként a beduinok között időzött, az angyalok kivették szivét és azt a szent Zemzem kút vizével megmosván, ismét helyére tették. Mikor még üldözött és lenézett próféta volt Mekkában, a Horák nevű lovon csodaszerü lovagló utat végzett Mekka és Jeruzsálem között. Ezt az utat a levegőn át egy éjjel tette meg. A templomtérről, a hol egykor a szentek szentje állott, vitetett mennybe, ott aztán köszöntötte Mózest, Jézust és a régi idők egyéb szentjeit és felhatolt a hetedik égbe, hogy ott Istentől üdvözöltessék. Muhamed a kemény sziklából is vizet eresztett s kevés kenyérrel és datolyával tizenegyszer vendégelt meg százakat. Az ó és újtestamentomi Szentírás temérdek csodáról beszél. De tévednénk, ha azt hinnők, hogy az egyházi hagyománynyal vége szakad a csodatételeknek. Oh nem. Az egyházi hagyomány minden századból tud Isten kegyelméből való férfiakat felmutatni, a kik számtalan csodát vittek végbe. A szentek legendái csodaeseményekkel vannak tele. Igen a római katholikus egyház senkit sem emel a szentek közé, a kiről nincs tanúk által igazolva, hogy csodákat tett. Látni való tehát, hogy a csodákban való hit világosan emberi szükségletet képez. A való élet rettenetes nyomásával szemben valami édes és boldogító hinni egy oly hatalom létezésében, a mely felülemelkedik ezen is, a mely aztán épen ezért a világ minden rendjével szemben segíti és védi az embert. De hogy megfelelhessünk arra a kérdésre, hogy vannak-e csodák valóban, szükség, hogy az örökkévalóság álláspontjára helyezkedjünk; kisértsük meg úgy ítélni a kérdést, a mint azt megítélni kell, s a mennyire gyengeségünk engedi, merüljünk bele az Istenségbe. A mindenség minden része pontos és felbonthatlan összefüggésben van egymással; ezért látunk csillagokat, a melyeknek fénye sok ezred múlva jut el a földre. Ez a széles, nagy világ örök, hatalmas mozgásban van; sehol sincs megállás, sehol sincs pihenés. És minden létező egymásért munkálkodik; nincs olyan mozgás, a melynek hatása ne volna. A legtávolabbi összeköttetésben van a legközelebb állóval, a legfenségesebb a legjelentéktelenebbel, a levélhullás a föld és nap körüli forgásával, a virágnyílás az égürben mozgó csillag ragyogásával. Ezt a végtelen, áttekinthetetlen mozgást örök, változhatlan törvények intézik. Istennek gondolatai örökkévaló gondolatok és mi egyebek a világot uraló törvények, mint az egész világot uraló egytlen örök akarat kijelentései ? Az örök rend szerint kell mozognia nagynak és kicsinynek és ebbe a rendbe bele van foglalva a legfenségesebb épúgy, mint a legjelentéktelenebb. Az élő kegyesség minden időben elismerte ezt, mély belátással mondja Pál apostol: »midőn eljött az idő teljessége, elküldé Isten az ő fiát«. Igen, az örök törvényeknek alá van vetve minden és mindenki. Nem kérdezzük, hogy vájjon a patakok lefelé folytak-e évezredek előtt is; nem kérdjük, hogy vájjon a fénysugarak gyorsabbak voltak-e vagy lassúbbak az ősidőkben, mint manapság ? Mivel érezzük, hogy itt örök renddel van dolgunk, a melyben a mindenható Isten változhatlan fensége jelenti ki magát. A mi a nehézkedés törvényének van alávetve, az mindig engedni fog ennek a törvénynek; a mi vegyi anyag, az mindig alá lesz vetve a vegytani törvényeknek : a minek szerves élete van, az mindig követni fogja a növekedés, virágzás, éredés, enyészet törvényeit. És bizony csak megnyugtatásunkra szolgál az a tudat, hogy a legnagyobb és legfelségesebb, a legbensőbb és leggyöngédebb alkatelemünk is az örök rend törvénye alatt áll. És ez semmi egyebet nem jelent, hanem csak azt, hogy Isten mindig egy és ugyanaz. Ha csak egy magában álló bizonyítékunk van is a földfeletti bölcseség és a szeretet felől, az teljesen kielégít bennünket, mivel belátjuk azt, hogy Isten örök, kiben nincsen változás, nincsen eltérés; vagy helyesebben Isten mindig ugyanaz. Azért mondjuk aztán, hogy Isten, a mi atyáinknak Istene, nekünk is Istenünk. Él még a régi Isten, azaz Isten, az az atya, a kihez a próféták és apostolok könyörögtek, nekünk is Istenünk. Igen, teljesen keresztyéni érzületre vall az, ha mi Istennek örök rendjébe alázattal és hálával rendezkedünk bele. Jézus szolgáltatja erre nekünk a felemelő példát. Midőn egy alkalommal éhezett a pusztában, ez a gondolat mozdult meg lelkében; ne kérjem-e az én atyámat, hogy ezeket a köveket kenyerekké változtassa át ? De nem ; egy ily kérés bűn lett volna az ő gyöngéd szent érzülete előtt. Az embernek az Isten világos rendelkezése ellenére semmit sem szabad kérnie és Isten rendelkezése szerint áll elő a kenyér, a mennyiben a jóságos adományozó harminc, hatvan és százannyira szaporítja az elvetett magot. Tanítványait így tanítja imádkozni: »legyen meg akaratod, mikép a mennyben, úgy itt a földön is*. És éltének legaggasztóbb perceiben, midőn a sötét éjfélen a rettenetes halál minden borzalmai körülvették őt, ekként imádkozott: >ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied*. Tehát keresztyéni érzületünkről teszünk bizonyságot, ha Isten örök rendjének alázatos hálával rendeljük alá magunkat. Mennyi öröm, mennyi fájdalom vonul át a földön csak egy nap alatt is! Felijedúnk annak hallatára, hogy egy óra alatt száz, meg száz ember hanyatlik alá a sötét, hideg sirba; arra azonban ritkán gondolunk, hogy szerény számítás szerint is 83,000 haláleset jut minden egyes napra. 83,000 ember! milyen óriási összeg és erre az összegre mennyi aggodalom, szenvedés, rettegés és fájdalom esik. Ezzel szemben azonban épen annyi, vagy még sokkal több az öröm is. Ugyanazon órában itt eme jajkiáltás hangzik: »Végünk van* — amott még ama módtalan öröm: »adjatok hálákat az Úrnak, mert nagy az ő kegyessége és nagy volta szent irgalmának megmarad most és örökké*. Ez a tény erősen emlékeztet minket ama régi egyszerű igére: »az Ur az, a ki öl és elevenít; pokolra vet és ismét felhoz; szegénynyé tesz és meggazdagít; megaláz es felmagasztal*. Van-e tehát jogunk ahhoz, hogy valami különös kiváltságot igényeljünk magunknak? Ne engedjünk-e önként és alázatosan annak a tudatnak, hogy a mindenható Isten az ő örök rendje szerint ránk is bocsáthat örömet és fájdalmat, életet, és halált ? Igaz, hogy megvan az a királyi előjogunk, hogy a mindenható Istennel beszélhetünk és minden kérésünket elébe terjeszthetjük. Igaz, hogy bizonyosok vagyunk a felöl, hogy nem hiába imádkozunk, mivel az örökkévaló Isten maga oltotta belénk az imádkozásra ösztönző erőt. Tudjuk, hogy az imádkozásnak Isten örök rendjében helye van és nem mindegy, ha imádkozol, vagy nem imádkozol. Azonban a jó gyermek bármily szívesen kér is valamit az ő atyjától, annak kimenetelét az atyja kezébe teszi le alázatosan. A komoly és őszinte kegyes ember tehát azt fogja az öreg főpappal,