Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-09-19 / 38. szám

nekek lettek egy ComeniusnaJc, egy Apáczai Cs. Jánosnak és azoknak, a kik nevelték egyfelől a gályarabságot szenvedett martyrainkat, másfelől az Isten, haza és szabadság érdekében mindenüket feláldozott harcosainkat: hogy az ő nyomdokaikon előálljanak a nagy Wesselényiek, Széchenyi, Deák, Kossuth, Petőfi, és Arany János-féle jellemek! Ezen halvány képpel szemben is mily különös contrast az, melyet egy igen tekintélyes fővárosi napilap hasábján a tanév elején elmélkedőleg lehetett olvasni, hogy t. i. »ma csak a katonaságnál nevelnek*. Halljátok-e magyar és protestáns iskolák? Ti, a kik a tudomány előbbrevitelében annyira mentetek, hogy a fizikai múzeumban ma már a békát is Röntgen-sugarak mellett praeparálhatjátok, rólatok azt írják: ti ma nem neveltek és nem is tudtok nevelni, mert erre pénzetek sincs; de igenis nevelnek katonáéknál — alsóbb fokon a káplárok, felsőbb fokon a tiszt urak, a kik a katona tisztképzőkből kerültek ki. Én részemről egyfelől ama körülményre, hogy nincsen elég pénz a minden oldalú iskolai nevelésre vagy arra, hogy a mai tanítás keretében is ne lehetne az egyes ismeretágakat a nevelés kapcsán tanítani; másfelől arra, "hogy ma csak a katonaságnál, illetve a tisztképzőkben tudnak nevelni : azt felelem, a mit az ős-keresztyénség idejében Tertullian egyházi atya tett dogmája alapjául: »Credo, quia absurdum«. . . Utolsónak hagytam, de nem a legkevesebbet érő ellenvetés az, melylyel a »vizes lepedőt« az egyházra, jobban mondva, a papságra fordítják vissza. Nevezetesen : hogyan neveljen az iskola — mondják — mikor maguk az egyházak sem teljesítik a nevelés kötelességét? A pap ma már a kathedrában sem a régi lelkész, hanem többé-kevésbbé üres templomnak prédikáló olyan szónok, a ki még ezt a functiót is, a mikor teheti, negligálja; híveivel nem törődik, a gyermekeket a vallásban nem oktatja, vagy ha igen, nem sok vagy épen semmi köszönet sincs benne; a konfirmálásra való előkészítést lerázza magáról. Neveljenek először a papok a családnak, a társadalomnak, az egyháznak, az iskolának anyagot : s akkor az iskola is megteszi a nevelés terén a tovább építő munkásságot stb. Emez és a hasonló ellenvetések megcáfolása nem reám s nem a jelen cikk keretébe tartozik Annyival inkább nem, mert »az istenek végzéséből« nekem is meglehetősen osztályrészemül jutott. hogy megismerjem a mai protestáns egyház égető sebei miatt lépten-nyomon található érzékenységeket. Épen azért nem akarnám, hogy az iméntiek és a fentebbiek rövid megemlítése, illetve az azokra tett reflexiók miatt valaki, akár az egyháziak, akár a tanügyiek közül, rám citálja variálva: Infandum renovasti dolorem . . . Sepsi-Szentgyörgy. Benke Istuán, ev. ref. kolleg. tanár. TÁRCA. A positiv és a liberális theologia Németországban. (Folytatás és vége.) A keresztyénség centrális tana a christologia. E ponton örvendetes megegyezés konstatálható a két irány képviselői között. A történeti Krisztus személye nélkül keresztyénséget vagy ker. theologiát konstruálni ma már lehetetlen. A liberális theologiának a Krisztushoz való viszonya csakugyan vallásos viszony, a mennyiben Krisztus az ő hitének tárgya, s az is bizonyos, hogy a Krisztushoz való személyes vallásos viszony felette áll a személyéről és művéről szóló dogmatikai meghatározásoknak. E tekintetben nincs különbség Frank és Dorner, vagy Lipsius és Ziegler között. A liberális theologia azonban csak a gyülekezet eivéből kifolyólag konstruálja a Krisztusról szóló tant. Vallásos tudata előtt Krisztus épen csak az, a mije ő a gyülekezetnek. »Csakis a gyülekezet isteni jellegéből következtethetjük a Krisztus istenségét«, mondja Schultz >Cottheit Christi« című müvének 334. 1. Hogy ez a gyülekezet elvének, nem pedig Krisztus istenségének apotheosisával azonos, nem szorul bővebb magyarázatra. így tesz Lipsius, Hermann, Pfleiderer, Biederman, és mások. Istenfiúsága tisztán csak vallásos-ethikai, nem pedig a lényegi metaphysikai, mely utóbbit Biedermann »rnythologiai képzetnek* deklarálja. A positiv theologia szerint Krisztus énje emberré lett isteni személy, kinek Istenhez való viszonya János evangéliuma szerint lényegi, nem pedig pusztán vallásos erkölcsi viszony. Eddigelé a positiv és a liberális theol. irány álláspontját a »természetfelettiség* és a »természetesség « álláspontjának mondhattuk, a melylyel viszont szorosan függ össze »a tények és a tudat theologiájának* elvi ellentéte az egyházi tanfelfogás egész vonalán. Hogy a positiv irányú bibliai egyházi felfogás mennyire a tények theologiá.jával azonos, bizonyítja a legrégibb egyházi hitvallás: az apostolicum, mely csupa történeti tényeknek az összefoglalása. Jellemzőleg mondja Lipsius (67. 1.) »Az üdv története nem külső természetfeletti tények csudás története, hanem benső vallásos-erkölcsi processus, a melynek sphárája a minden belső emberben lévő vallásos tudat«. Ez eléggé világosan mutatja, hogy itt a kedélyi és tapasztalati élet tudáttheologiájáról van szó az ú. n. tények theologiájával szemben. A reális objektív viszonyok valódi közvetlen átalakítasa helyére a subjektiv kedélyi és akaratviszonyok átalakítása lép, a mi eleggé mutatja hogy a positiv theologia az objektív történeti közvetlenség, a liberális pedig a subjektiv közvetettség álláspontját képviseli. Példa rá Jézus halála és feltámadása, mint a mely Lipsius és Píleidtrer szerint a történet s nem a dogmatika köréhe tartozik, mivel ez a vallásos tapasztalat tárgyát nem képezheti. E ponton a liberális theologia .Schleiermachert követi.