Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-01-24 / 4. szám

Sajnos, konstatálnunk kell, hogy itt is annyi a tévhit, hogy köteteket lehetne róla írni. Csak néhányat akarunk jelezni belőlük. Mindenki elismeri, hogy egyházi életünk nem fejlődik annyira, a hogy az kívánatos volna; hogy a nagy tömegek a hit dolgában közönyösek, hogy szegényes egyházunk a világ politikai és szellemi hatalmasságai előtt igen csekély, sőt olykor szolgai szerepre szorítkozik. Fáj nekünk, de így van. Reméljük, hogy minden jóra fog változni. De melyek legyenek ezen átváltoztatás eszközei? Sokan nemes okok által indíttatva az egyházi közegeknek az állammal szemben való viszonyának megváltoztatásában s e közegek szervezetének reformálásában látják a jobb jövő feltételeit. A politikai hatalmaknak nincsenek isteni jogaik és kötelességeik, azért ne is korlátozzák az egyházat semmiben sem. A hitközségek választott képviselői nagyobb hatáskörrel bírjanak. Az egyházkormányzatnak inkább személyi jellege legyen és személyes kormányzat vitessék belé. Ilyen és ehhez hasonló követelései vannak a legtöbbeknek, és sok tekintetben igazuk van. De ily módon megsegíthető-e az egyházak ügye? Hiszen lutheránusoknak és reformátusoknak vannak püspökeik, mindkét egyháznak vannak zsinataik, konventjeik, közgyűléseik — képesek-e ezek az egyházi élet tespedését feltartóztatni, vagy holt községeknek a magasságból új életet hozni? Nem babonaság-e, ha emberi intézkedésektől, emberi szervezettől várjuk, hogy Krisztus testét, az anyaszentegyházat belsőleg és gyökeresen megjavítsa ? A kik egyedül ily emberi dolgokban bíznak, azok akaratlanul téves felfogást támogatnak. E felfogás szerint a Szentlélek csak a község lelke, az összesség szelleme, a mely hajdan Krisztustól vette eredetét és most az emberszeretet müvei által, melyek gyakorlásában Jézus a példánykép, Isten országának él. így az egyház önmaga csinálná történelmét, saját lelke vezetné a magasba vagy sülyedésbe, a szerint, a mint tagjai közül a hivők vagy a közönyösek vannak-e túlsúlyban. Ámde a ki ezt hiszi, bármennyit emlegesse is a szellemieket, tényleg csak a véges szellemekben, az emberek lelkében hisz és nem az Isten Szentlelkében. Ám az emberi szellem csak véges szellem, mely testtől született, mely épen ezért csak testi, gyarló és erőtelen, melyre nem lehet támaszkodni. Mi teljességgel nem ezt, hanem azt hiszszük, hogy Isten a maga Szentlelke által egyházunkban mindig jelen van; hiszszük, hogy valamint isteni fenségében minden egyesnek szivét meghatja, megvilágosítja és vezeti, úgy a hogy akarja, és ott, hol azt az Isten országa számára üdvösnek tartja: azonképen az egyház életét és történetét is Ő teremti és ő kormányozza. Hiszszük, hogy ha a Szentlélek nem hat bennünk és általunk, akkor >a világosság bennünk sötétséggé válik, a só megízetlenül, a bölcsészet üres szójátékká fajul, a vallás templomi parádé lesz« (Hamann). De még azt is hiszszük, hogy ha a Lélek szivünkbe vési a Krisztus szent képét és belőlünk alázatos, hivő és erélyes embereket alkot, akkor majd az egyház is megkapja az őt megillető testet, még pedig az apostol szavai értelmében, t. i. a hol »az Úr Lelke van, ott van a szabadság«. Míg a Szentlélekben hiszek, hiszem egyszersmind az egyház jobb jövőjét, az Isten országa bekövetkezését, és az Úrnak és a Krisztusnak végső győzedelmét. A római egyház a pápa tanhivatalához köti a Lelket, mintha az nem lakozhatnék bárhol! E tanhivatalt, melv hajdanta a zsinatok által kezeltetett és 1870 óta az úgynevezett Krisztus helytartója által szeretne az összes keresztyénség élete és hite felett dönteni, csalatkozhatatlannak nyilvánították. E helyen fölösleges tüzetesebben kifejtenünk, hogy ezekről az írásban szó sincs ; hogy bizonyságainkat egyedül a prófétákból és apostolokból merítjük, kiket az Űr Lelke megvilágosított. Fölösleges kimutatnunk, hogy mekkora babona egy gyarló ember csalatkozhatatlanságában hinni; hogy a pápa, ki Jézus mellett az Igének második testté válása volna, tulajdonképen csak bálványkép, ki előtt meghajolni egyértelmű a saját lelkiismeret és a Szentlélek általi megvilágosítás eltagadásával, a mi egy keresztyén ember méltóságával összeférhetetlen ; hogy ez visszaesést jelent a bálványimádásba, melynél végzetesebben az Istenben való életet semmi sem nehezítheti meg. Legyen a római egyház jelenleg bármily fényes és hatalmas, az isteni rend e felforgatása miatt egyszer rettenetesen meg kell töretnie és majd megéri azt a nagy bukást, mely senkit sem kerül ki, ki Jézus szavát hallván, azt nem cselekszi. Fejtegetésünknek végére jutottunk. Borús kép tárult fel szemeink előtt. Egyik oldalon tévhitet láttunk, mely materialismusában és közönyében Istent, bűnt és Megváltót tagad, ezért babonaságra vetemedik, az anyag és a teremtmény csudaerejében hisz. Másrészt ott van egy meghamisított vallás, mely az Atyát, Fiút és Szentlelket vallja, de nem adja meg nekik az Őket megillető tiszteletet, hanem ember-kultuszával hasonlóképen bálványimádást rendez be, és az igaz világosságot a szivektől elvonja. Korunk harca a hit és babona küzdelme. Törekedjünk arra, hogy e harcban a helyes álláspontot foglaljuk el. Valljuk őszinte lélekkel az Atyát, mennynek és földnek mindenható Teremtőjét, és ne törődjünk vele, dicsérettel kecsegtet vagy gúnynyal fenyeget-e érte a világ ? Valljuk hálás alázattal a Jézus Krisztust, Isten egyszülött Fiát, a mi Urunkat, üdvünk egyedüli közbenjáróját, ha a test fel is zúdul ellene, vagy ha szívünk el is csüggedez. Valljuk örvendező reménységgel a Szentlelket, a ki hatalmasabb az emberek minden erősségénél és minden intézményénél, a ki mindeneket képes megújítani. Azután pedig térjünk be kamrácskánkba és fohászkodjunk az Úrhoz: »Hiszek Uram, segíts hitetlenségemben!« Akkor küzdelmünk győzedelmes lesz és eljövend az Isten országa és meglesz az Ő akarata, mint a mennyben, úgy a földön is. Witte D. után F. Gy.