Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-08-22 / 34. szám

tett útjába, mikor nem sikerült elkerülni a félreismertetést gyanúsíttatást, neheztelést s midőn nem egyszer épen a/ok fordultak ellene, kiknek segítségére s támaszara mindenekelőtt számított: elfárasztva az aggodalomtól, a kétség tört utat szivéhez. A jövőbe vetett bizalma mind kisebb lett s többször közel volt ahhoz, hogy ügyének diadalmában vetett hitét is elveszítse. így egy alkalommal keserű szavakban panaszkodott volt nejének azon hálátlanságról s ellenállásról, melylyel lépten-nyomon találkozott s elcsüggedve ama tervéről beszélt, hogy az egykor oly nagy lelkesedéssel megkezdett munkától kész visszavonulni, minthogy az emberek úgy sem hallgatnak szavára s tanácsát meg nem szívlelve, haszontalan dolgokat cselekszenek. A kétség hatalma alatt elveszettnek mondotta a szent ügyet és sajnálni kezdé, hogy a — legnemesebb céllal bár — felvette a küzdelmet. Röviddel ezután elhagyá otthonát. Mikor ismét haza tért, nejét mély gyászba öltözötten zokogva találta. Hozzá sietett s aggódva kérdé kényeinek okát és hogy miért öltött gyászruhát. Szomorúan, szakadozott hangon mondta az a következőket: »Rettenetes szerencsétlenség történt Márton; a világ pó -tolhatatlan veszteséget szenvedett; óh képzeld — meghalt az Úr«. Luthert mélyen megrendítették eme szavak, mert attól tartott, hogy a nehéz megpróbáltatás csak még ezután következik el reá, ha Katáját — ki, mint látszék értelmének tisztaságát elveszítette — nélkülözni lesz kénytelen. Mindazáltal igyekezett őt megnyugtatni és szelíd hangon, gyöngéd szavakkal próbálta volna neki magyarázni, hogy hiszen ő maga jól tudja, hogy az Úr öröktől fogva és örökkévaló, de a nő tagadást, intvén fejével, viszonzá : »Nem Márton, ne mondj ellen, mert én tudom, hogy meghalt az Úr!« Luther ama kérdésére, hogy mi módon állíthatja azt oly határozottan, felegyenesedett és mély szomorúsággal tekintvén férjére így felelt: »Úgy kell lenni a dolognak, a mint mondom, mert képzeld csak: Luther Márton, a wittenbergi hős, a bátorlelkű harcos, ki Wormsban az egész világot bámulatra ragadta, Luther Márton, az »Erős vár a mi Istenünk* ihletett költője — az Úr segedelmében vetett bizalmát elveszítette, mi mindaddig nem történhetik, míg él az Úr!« Elhallgatott és várt. S Luther ? Luther meggyőzetve nejének nagy hite által, egyideig megszégyenülten állott ott, majd új bátorságot nyerve a további harcra, melegen öleié keblére Katáját. így lőn ismét önmagáé ama nagy szellem, ki a világot s a vallás szent ügyét önmaga iránt örökre lekötelezte. Hát az újabb időben mit találunk e kérdést illetőleg? Nem a legjobban érintett-e bennünket, midőn olvastuk, hogy Bismarck, Németország egységének megalkotója neje elhunytakor oly annyira megindítólag adott kifejezést hálájának azon áldásos hatásért, melyet hitvesénél minden időben tapasztalt. Találóan s tanulságosan tett bizonyságot arról, hogy neje — ki bátorságát sohasem vészítette el — mint lelkesítette és segítette, mint vidította s erősítette, ha az emberekben csalatkozott, avagy keserű tapasztalásokat kellett szereznie és mint bátorította a kétség borús napjaiban. Ha hazájának, népének, fejedelmének hasznára lehetett, az nejének érdeme; a hatalmas birodalom egységéért vivott nehéz harcában nem volt jobb támasza s nemesebb szövetségese, mint a gyenge nő a maga erős hitével s rendíthetlen bizalmával; lelki erejével és kitartásával. Igen, mikor az idő nehéz órákat hoz elő titkos méhéből, biztos támasz akkor a hű nő! »Csakhogy azok a bizonyos nehéz órák nem mindenkoriak ám s nem mindenkinek kell annyi kellemetlenséget átélni, mint épen Bismarcknak!* gondolják sokan. Ne mondjunk elhamarkodott ítéletet, mert a ki komolyan s teljes odaadással munkál a társadalom szellemi emelésén, annak lehetetlen ily nézetet táplálnia, mikor látja, hogy mily sok nemes tűz oltatik ki az élet örvényében, mikor érzi, hogy a világ kezének érintése oly sokszor rideg, ha nem fagyasztó, mikor tapasztalja, hogy a kérlelhetlen valóságban mint tűnik el egyik szép illúzió a másik után s mint foszlik szét a varázsnak bűvös ködfátyola . . Felette szerencsés az, kinek oldalán ilyenkor egy igazán nemes nő áll, a ki osztozik tapasztalásaiban és ha csalódik avagy leverettetik, vele együtt szenved, de a szenvedés által nem engedi magát lesújtatni, hanem vigyáz, hogy a férfiú fel ne adja amaz ideált, mely lelkének egész teljességét betöltötte. Ki mondja meg, hogy mennyi gondszántotta redő simul el a férfiú homlokán a nő nyájas biztatására, hogy mily sok, a világ által ütött sebet kötöz be s gyógyít meg a barátságos otthon s mily sok gyenge bimbó, melyet megsemmisítéssel fenyeget a vészes vihar, ápoltatik ott, míg szín- és illatdús virággá fejlődik? Hol születnek meg a legnemesebb tervek, hol hevülnek legforróban a szivek, hol övezik fel magukat a hősök, hogy küzdjenek az élet legfőbb javaiért s boldogítsák az embereknek fiait? Kedves, nyájas otthon, a te falaid adjanak feleletet ezen kérdésekre! És ez otthonban keressék helyöket s találják meg munkájokat a nők! Ne hagyják ezt el, mert ha meggondolatlanul kialudni engedik a szentlélek élesztő tüzét, jaj a világnak ... Az önzésnek hideg szele, mintegy a halálnak fuvallata fogja azt akkor bejárni! Nagy tért szenteltünk arra, hogy szemléltessük a nő építő erejét a családi körben. Tettük ezt különösen azért, mert az ott teljesítendő feladatot a nő legfenségesebb működése gyanánt tekintjük. Ha szabad így szólanunk, ez mindegyik nőnek veleszületett talentuma; ennél szebb hivatást nem lehet ismernie, de reá nézve nagyszerűbb nem is gondolható. Mindazáltal ezzel még távolról sem mondottunk el mindent. Midőn felmutattuk a nőt 1. mint anyát, 2. mint hitvest magasztos és messzekiható működési körében s igyekeztünk bizonyítani azt, hogy menynyire nem lehet eléggé magasra becsülni jótékony befolyását, ha igazán nemes odaadással lát a szent munka után: — ezzel tárgyunknak csak egyik részét merítettük ki. Mert hát — ha eltekintünk is attól, hogy mily sok oly