Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-08-22 / 34. szám

oldalú, megszokott s végre unottá leend; a remélt végeredmény a várakozásnak nem felel meg. Épen ezen okból szükséges, hogy a munka felosztassék ; a bátortalanok, a félénkek buzdíttassanak, s a hol a tehetség szikrája kipattan: ha a kritika némi csekély fogyatkozást észlel is, ne legyen kíméletlen, sőt élesztgesse azt jóakaratú tanácsával, útbaigazító eszméivel. így aztán nem fogjuk azt a sajnálatos valót konstatálhatni, a mit napjainkban tapasztalunk, hogy sokan, bár tehetségük és kedvük is volna a munkára, a kritika ostorcsapásaitól félve, visszahúzódnak a küzdtérről. Ez nem jól van így. Ennek meg kell változni. És ez csak úgy és akkor változik meg, ha az egyletek tagjai egymásban a munkakedvet kölcsönösen élesztik; ha az élet nagy iskolájában gyűjtögetett tapasztalataikat, tudományukat egymással megosztják, az erősebbek a gyöngébbeket támogatják. »fgy az Úrnak háza épül, Napról-napra inkább szépül, Plántái virágozva nőnek*. A > Néptanító« névre csak akkor vagyunk igazán érdemesek-, ha nemcsak a gyermekeknek, de a felnőtteknek is nevelői, oktatói, tanácsadói leszünk. így hozzuk közelebb a családot az iskolához, így hathatunk a szülőkre s adhatunk irányt nevelési kötelmeik teljesítésének, melyet ha betartanak, saját munkánkat könnyűjük meg. így növelhetjük, oktathatjuk egymást mint testvérek s így leszünk alkalmasak arra, hogy mind az iskolában tanítványaink előtt, mind a társadalmi életben erényeinkkel tündökölhetünk s minden szép és nemes eszme terjesztésében irányadók lehetünk. íme, szerény véleményem szerint ezek azok a teendők, melyeknek pontos végzése által nem csekély befolyást gyakorolhatnak a szülők, a tanítók és tanító-egyletek a családi és iskolai nevelés, a tanügyi és társadalmi téren a vallásos élet és tiszta erkölcs növelésére, mely egyedüli alapja az általános műveltségnek s a közboldogságnak. Azon öntudattal végzem értekezésemet, hogy kötelességemet a nálam elhelyezett talentumok értéke szerint megtettem. Midőn a tisztelt közgyűlésnek türelmeért szives köszönetemet nyilvánítom: kérem a jó Istent, hogy áldása legyen egyletünkön! Őrködjék fölöttük az egyetértés szelleme, mert az egyesített erő csodákat mivel! Dunapataj. Filep Endre, tanító, egyesületi elnök. TÁRCA. A »Logosz« evangéliumáról. Néhány megjegyzés dr. Kecskeméthy Istvánnak e lap 29. s 30. számaiban megjelent »csevegésére*. II. »Igy hát nem is az egész prológ, hanem ez az egyetlen sző (t. i. a Xófo?) az egész philosophus elmélet alapja* — kezded második közleményedet — és én szívesen követlek a jelölt nyomon. De hát hogyan lehet az, hogy a philonismus híveit ez az egyetlen szócska annyira megtudta babonázni? És miért nem tartják ugyanilv jogalapon a többi újszövetségi iratokat is, a melyekben e szócska előfordul, hasonlóan a philonismus termékének? Avagy az a tény, hogy dacára e szó másutt is való szereplésének, a kritikusok jelentékeny része mégis csak a Jánosevangélium pbilonismusához köti magát, nem sokkal inkább arra utal-e, hogy e felfogásnak mélyebben fekvő gyökereit keressük ? Tegyük pedig ezt a kutatás teljes szabadságával, mert valóban helyesen mondod: »a szabadság a tudomány dajkája s az igazság őre« —s ne azon aggodalmas szorongással, hogy mindjárt á világnak kell összedűlnie, ha az eredmény esetleg a philonismus nyomait konstatálja. Vajmi rosszul állana Isten országának s igéjének ügye, ha annak ereje és hatása ami — különben is csak a »scripturára* s nem a »verbumra* irányuló kritikánktól s a tradíció sokszor bizonytalan s önkényes adataitól függene! Tökéletesen igazad van, a midőn felállítod az elvet, hogy »XÓYO£ jelentését magából a János evangéliumából kell meghatároznunk«. Mi hát ez a \oyoc, ez alapon? A János-evangélinm Xóyoc-a, mondod, »az ige, Istennek ékesen szóló élő igéje* s feltétlenül igazad is van. Tehát mondjuk, ugyanaz, a mi a pvjji.a, Luthard szerint »oratio«. De hát azt hiszed tán, hogy a Philon Xóyoc-a csak a »ratio*, csak voöc s nem egyúttal Istennek élő szava, beszéde is? Tépjük ki akkor Philon egész speculatiójából az ótestamentumi elemet s tegyük meg őt tisztán a platonismus és a Stoa bölcselem korcsává. Pedig tudjuk, hogy Philon épen a platonismus és az ószövetség közt közvetít a Stoa által. S épen ez által nyer Philo nál a Xófoc hármas értelmet: a platonismus révén azonos az az ideával, a Stoa révén a »világszellemmel*, de az ószövetség révén Istennek élő szava marad az. Csakhogy ha a dolog így áll, akkor elesik a Luthard által erőszakosan előrántott s általad is idézett s inkább csak szójáték értékével bíró megkülönböztetés. Ámde kérdés vájjon a János-evangélium Xófoc-a csupán csak az igét, a szót jelenti-e ? Magad elismered, hogy az alexandriai Xóyoq és a János-evangélium Xo-foc-a között van egy erős közös vonás, t. i. hogy* mind a kettő közvetítő*, bár ezt csak első tekintetre feltűnő látszatnak minősíted, a mennyiben ama Xófos-memra* — mondod — »elválaszt«, a XÓYOc-Krisztus pedig »összeköt«, »arra azért van szükség, hogy Isten minél magasabban trónolhasson a világ felett, a melylyel nem érintkezhetik, mint az ő ellentétével; erre pedig azért van szükség, hogy Isten minél közelebb lehessen a világhoz, hogy a sötét és profán világot megvilágosítsa és megszentelje az ő immanentiája*. Hát ez is áll, de csak addig, míg a Philon Xófoq-át, mint * NB. ily összeköttetésben a XópS épen >oratiot«, szót jelent, a mennyiben a Memra szó az u

ibK szóból származik, melynek gal jelentése »dixit, locutus est*.