Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1897-08-15 / 33. szám
A silói szentélyben egy alkalommal — így szól a régi tudósítás — egy bánatos arcú nő jelent meg s imádkozva, forró könyek közt tárta fel szivének legtitkosabb rejtekét ura és teremtője előtt és fogadást tett, hogy ha Isten őt fiúgyermekkel fogja megajándékozni, azt ő élethossziglan az Urnák s az Úr szolgálatára szentelendi. Évek múlva ez a nő ismét megjelent Silóban, de ekkor már egy kis fiút vezetett kézen fogva s adta azt Eli, a főpap gondozása alá, hogy az a gyermeket az Urnák szolgálatára képezze. A nő — Hanna és a gyermek — Sámuel. Sámuel, a férfiú, ki az Úr ama követei hosszú sorának élén áll, a kik századokon keresztül küzdöttek Izraelben mindenért, a mi szent és igaz, kik fáradhatatlanul buzgólkodtak népök közt s annak érdekeiért, kik ihletett szavok hatalmával felrázták az alvó lelkiismereteket s a kik még az uralkodókkal is szembe mertek szállani, ha azok lábbal taposták a jogot és gúnyolódni próbáltak a szentség követelményeivel! Sámuel, kinek neve elválaszthatatlanul össze van kötve a prófétai iskolák történetével, melyek évek során keresztül jótékony befolyással voltak Izrael fiainak s leányainak lelkületére. Hogy az a maroknyi nép a körülötte lakó törzsekkel a létért folytatott oly gyakori s nehéz küzdelmekben jellemének szívósságánál fogva nem veszett el, erre minden kétséget kizárólag hatalmasan közreműködött a nazireatus eme hőse. A kritika azt tartja, hogy a Sámuel könyvei távolról sem mindenütt megbízhatók, sőt úgy áll a dolog, hogy a tudósításokban vajmi kevés az, mit a bibliai itészet históriai anyagnak ismer el. Ha a fenti állítást nem is vonjuk kétségbe, mindazáltal — legalább az én erős meggyőződésem szerint — nem kevésbbé megingadhatatlanul, mint a tudományos kutatás eredményei, áll az, hogy Izrael soha nem lett volna a vallás népévé kiválólag, ha az anyáknak egész sora nem állott volna elő, kik a bibliai Hanna szellemében — a nevelésnek szent feladatát mintegy Isten kezéből nyerve — nem ismertek fenségesebb hivatást, mint szerelmök zálogának az Úr félelmében való nevelését s Isten szolgálatára való képzését. Ha a túlzás az eredeti szép gondolatot mindenféle külső formák alá rejti, avagy felismerhetetlenné teszi, igen könnyen botrányt kelt s gúny tárgyává lesz. így a pápás egyház Máriatisztelete a mi szemünkben botorság s mindenkoron bántja jó érzésünket. Pedig hát nem a kegyes Mária iránti hódolatukat fejezik-e ki abban úgy az evangéliumok, mint később a keresztyénség, nem azon áldásos erőnek elismerése-e az, mely az anyának szivéből származik, a mennyiben ez a tisztelet azon meggyőződésnek hamisítatlan kifejezése, hogy a názárethi próféta soha nem lett volna oly magasztos értelemben ^embernek fiá«-vá, ha az ő fenséges adományokkal bőven megáldott lelkét az ifjúság napjaiban nem az anya befolyása vezeti, hanem Mária formálja, finom, gyöngéd kézzel a gyermek Jézus jellemét? Valóban az anya építő erejét szavakkal nem lehet kifejezni s általában nem lehet eléggé méltányolni. Valami oly bámulatos az, hogy azon gyermekek, kiket az anya gyakori könyhullatás és hő imádkozások közt nevelt, sohasem juthatnak a romlás örvényébe. Mint balzsamír hatott ez a mélyen megszomorodott anyai szív sebére s mint a vigasztalásnak szava hangzott a szelíd vigasztaló ajkairól, ki teljes biztossággal szólhatott így; nem mintha nem tudta volna, hogy sok anya mily gyakran bocsát önző imát az ég felé s még kevésbbé, mintha el lett volna előtte rejtve, hogy mily sok keserű könyet hullatnak azon anyák, kiknek gyenge szeretete aláásta fiaiknak jellemét, hanem azért vigasztalhatta ő Monicát s jósolhatta meg Augustinusnak az erény útjára való visszatérését, mert világos, hogy az anya, ki oly igazán szívből tudott imádkozni gyermekéért, mint Monica, bizonyára oly sokat adott a saját lelkének tartalmából fiának az élet útján való vándorlásra, hogy annak utoljára is meg kellett térnie, mert másként nem cselekedhetett. »Minden vaóldi nagy embernek nemes anyja volt.« Ha ezt az állítást megfordítva így mondjuk : »Minden nemes anya nagy embert nevelt« — úgy tetszik nekem — ebben az alakjában igen sokan valószínűtlennek fogják tartani. Pedig tán nem is oly nagy valószínűtlenség az, mert hiszen hány szellemileg igazán nagy ember élt és él a földön a nélkül, hogy nevét a világhistória megörökítette volna, avagy valaha megörökítené. Az ember utoljára is lehet nagy a mindennapi élet egyszerűségében is és valóban lélekemelő volna, ha visszamehetvén a gyermekévekbe, közvetlenül szemlélhetnők ama lelkiismeretességet s bámulatos kötelességérzetet, midőn az anya — keresetlen egyszerűséggel ugyan, de másfelől tiszta odaadással — lobogó lángra igyekszik gerjeszteni a szentlélek szikráját fia kebelében. És mi magunk is! Mikor fordultunk el benső megvetéssel mindattól, a mi lealacsonyítja s beszennyezi az ember lelkét ? Mikor voltunk legerősebbek a kísértés elleni küzdelemben ? Mikor öleltük a mieinket a legforróbb szeretettel keblünkre s mutattunk önmegtagadó, magát másokért kész örömmel feláldozó, nagy szeretetet felebarátaink iránt ? Nemde akkor, midőn anyánk nemes alakja a legteljesebben s a legtisztábban állott lelki szemeink előtt s az ő odaadására, szeretetére, gondoskodására való visszaemlékezés erőteljes mozgásba hozta érzelmeinket ? Találó amaz ifjúról szóló elbeszélés, ki egyedül állva a világon, rossz befolyás következtében mind gyengébb és gyengébb lett a kísértés s a gonosz szenvedélyek elleni küzdelemben. Egyszer egy estve könnyelmű társaival valami ledér orfeum felé tartott. A bejáratnál belépő díjat követelnek, s ő, nem lévén elég aprópénze, tárcája után nyúlt, hogy papírpénzt váltasson. Egyszerre szégyen pirja borította el arcát; remegő kézzel visszatevén erszényét, azonnal elhagyta a társaságot s szinte futva sietett lakása felé, hol aztán keservesen sirt sülyedtsége felett s zokogva tett erős fogadást a megjobbulásra. Tárcájának kinyitásakor tekintete anyjának arcképére esett s ezzel szemben nem lehetett vétkeznie. És némelyek az ilyen »nem fin de siécle gyámoltalanság «-on úgy akarnak segíteni, hogy a nőt mindjobban