Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-08-15 / 33. szám

ISKOLAÜGY. A valláserkölcsi nevelésről. Felolvastatott a solti egyházmegyei tanító-egyesület ez évi közgyűlésén Dunapatajon. Hivatalos tisztem s kötelességem szerint jelen közgyűlésünk alkalmával egy olyan kérdésről fogom szerény véleményemet elmondani, mely nem egészen ismeretlen előttünk; de azt hiszem elég fontos arra, hogy több oldalról megvilágosíttassék, annyival is inkább, mert tapasztalásból tudjuk s olvassuk úgy az egyházi és iskolai, nemkülönben a napi lapokból, hogy az erkölcsi és vallásos élet sokaknál hanyatlik, hogy az egyház iránti régi buzgóság, áldozatkészség forrásai kiapadó félben vannak. Ez okból értekezésem tárgyául a következő tételt választottam. Mit tehetnek a szülők, tanítók és tanító-egyletek a családi- és iskolai nevelés terén a vallásos élet és tiszta erkölcs növelésére s általában a közművelődésre? Szeretettel kérem kedves kartársaimat s tisztelt vendégeinket, hogy becses figyelmükkel méltóztassanak magajándékozni! A történelem tanúsága szerint csak az a nemzet lehet nagy és boldog, melynek népe a tudomány forrásából táplálkozva, megszerzi magának azon eszközöket melyeknek segélyével e porból kiemelkedve, a testi élet szükségletei mellett a lelki életről sem felejtkezik meg. Társadalmi állása, foglalkozása, összeköttetései minden embernek más-más utat jelölnek ki az élet küzdterén, az igaz; de ha rendeltetésünkről nem felejtkezünk meg, bár különböző utakon, mindnyájan egy célra, boldogságra törekszünk. És midőn az ember saját és övéi boldogságaért fárad, küzd az élet ezer bajaival: vájjon szabad-e megfeledkeznie a társadalomról, a hazáról, melyben él, melyhez oly édes emlékek fűzik a nemesen érző lelkeket; melynek édes anyai kebléből nyerjük táplálékunkat, az életre, a kényelemre szükséges készleteinket, melynek hantjai alatt fogjuk kinyugodni egykor fáradalmainkat?! Nem szabad. És kérdem: Van-e olyan komolyan gondolkozó lelkes valóság, ki a saját és gondjaira bízottak sorsát ne igyekeznék minél tűrhetőbbé, kellemesebbé tenni? Azt hiszem nincs. Már pedig a ki az egyesek javát munkálja, az a közjónak is munkása; mert az egyesek alkotják a családokat; a nagy társadalomnak alapját pedig a családok képezik. Az összes társadalom alkotja a hazát, melynek tagjai ha nyugodt, boldog életet élnek: akkor a közjólétnek alapja bennünk van s általunk építtetik tovább-tovább oly szilárdan, melyen az idő vasfoga rést nem üthet soha. Ha egyes családok alkotják a társadalmat: ügy szükségképen a család kebelében kell alapját megvetni a vallásos erkölcsi életnek, mely nélkül valódi műveltség nem képzelhető. A család van első sorban hivatva arra, hogy a tagjaiban fejledező különböző érzelmekből okszerű nevelés által a legtisztább jellemek alakuljanak, melyek képessé tegyék a családtagokat az általános emberszeretetre, mely nélkül az emberiség nagy célja: a folytonos tökéletesedés csak ábrándkép, hiú reménykedés marad. A nemzeti közművelődés nagy épületéhez kipróbált munkásokra van szükség. És ezen munkások gyakran változnak, mert a folytonos küzdelemben kifáradnak, kidőlnek, s egy-egy ilyen, sokszor nagy érdemeket szerzett munkásnak kidőlése rémületet okoz, s helyrehozhatlan űrt látszik maga után hagyni s oly sebet a nemzettestben, mely hosszú időn át gyógyíthatlannak látszik. Igen is csak látszik; mert ezeknek helyüket kötelessége a társadalomnak betölteni munkára kész, edzett munkásokkal, hogy a nagy mű folytonossága meg ne szakadjon. És hála a gondviselés nemzetek felett őrködő jóságának! Minden század megszüli a maga nagy embereit; kik a nagy ősők példáin lelkesülve, azoknak nyomdokain járva, a közjólét, közmivelődés zászlóját vész és vihar közepett erős kezekkel tartják s fennen lobogtatják. Mindezen derék mukások a családban nyerik első kiképeztetésüket. Már a csecsemő korban kezdődik az erők kifejtése, fokról-fokra való edzése. A szülőknek tudniok kell, hogy szivök legdrágább kincse, a magával tehetetlen kisded nemcsak az övék, hanem a nagy társadalomé, a hazáé, mely egykor számon kéri tőlük, hogy beállítsa a világ gépezetébe s eleibe írja a nagy munkakört, melynek becsülettel leendő betöltése fényt, könnyelmű elhanyagolása árnyat vet nemcsak a munkásra, de a vezető-nevelő egyénekre is. Azért a szülőknek e nagy felelősséggel járó feladatukról egy pillanatra sem szabad megfelejtkezni. A fejlődő korban kell minden nemes magvakat a fogékony szivbe plántálni, melyekből gondos ápolás mellett az idők folyamán a szeplőtlen erkölcs, a vallásos buzgóság, a hithűség virágai fakadnak, melyek az általános műveltségnek alapjául szolgálnak. Mivel pedig minden apa, különösen az édes anya, már csak a vérség kötelékeinél fogva is arra törekszik, hogy kisdedéből derék, becsületes, munkás tagot növeljen: lehetetlen, hogy ebbeli kötelességét elhanyagolja s mindazon erénymagvakat, melyek az ő édes anyai szivében is áldástbozólag virulnak, tápláló tejével kisdede szivébe át ne plántálja. Ez okból a szülőknek már a csecsemőkorban célhoz vezető nevelési eljárást bővebben fejtegetni szükségtelen. Tudja, ismeri azt minden nemesen érző szülei szív. Azonban az általam fölvetett kérdéssel szoros kapcsolatban állanak azon teendők, melyek a szülőkre akkor várakoznak, mikor gyermekeik továbbképzésére a társadalom legszebb, legnemesebb intézményét, az iskolát is igénybe veszik, hogy amit ők megkezdettek, annak segítségével tovább folytatva az okszerű nevelést, hasznos tagokat állíthassanak a társadalom, a munka különböző téreire. Tudjuk azt, hogy az iskolában egy új, egy ismeretlen világ nyílik meg a zsenge korú gyermek előtt. A szülői háznál megszokott mindennapi játékait, apró foglalkozásait, 65*