Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-07-11 / 28. szám

KÜLFÖLD. Külföldi egyházi szemle. Nem lehet sem természetellenesebb, sem lealázóbb dolog akár az egyetemes emberi művelődés, akár pedig az ennek élén halandó keresztyénségre nézve, mint egy oly iránynak egyetemessé válása, melv a létező állapotok dicsőítésében találja meg a maga feladatát. Az eszmény és való összhangzása s egybetalálkozása mindig csak reménység és vágynak tárgya lehet. Jaj annak a kornak, annak a társadalomnak, melynek eszményei megvalósultak mind s nincsenek többé eszményei. Mennyivel virágzóbb, kedvezőbb az angol, skót, francia német, holland protestantismus állapota, mint a magyaré és mégis annyi a panasz, annyi az elégedetlenség a hiányok, a bajok, fogyatkozások miatt, anyagi és szellemi tekintetben egyaránt küzdenek a protestantismus emelésén az egyházak. Száz annyit tettek mint mi és mégsem tettek és sohasem tesznek elegendőt. Forduljunk csak a németekhez, kik velünk sok tekintetben azonos szempont alá vonhatók, és látni fogunk, tanulunk annyit, a mennyit idehaza talán egy negyedszázad alatt sem. Anyagiak iránt érdeklődik korunk első sorban is, anyagiak iránt egyházunk is, lássunk tehát példát első sorban innen, lássuk p. o. a lelkészi fizetések dolgát, mely nálunk is oly égető kérdés s a mely ez évben a porosztörvényhozást is foglalkoztatta. Az államsegély csakis a »szabad egyház* rendszerével, illetőleg a felekezetnélküli állammal összeférhetetlen, míg az interkonfessionális államokban létező »történeti« egyházak és az állam között hovatovább szorosabb és mind szorosabb kapcsot létesít az idő. Ennek egyik jele az államsegély. Az ű. n. egyházpolitikai törvényekkel kapcsolatban lépett fel Németországban is a lelkészi fizetések állami rendezésének kérdése és pedig épen úgy, mint nálunk is részben, t. i. rekompensatio képében az elvesztett javadalmakért. Tagadhatatlanul ez volt az első és legerősebb mozzanat a lelkészi fizetések állami rendezésénél, a melyet mindjárt nyomon követett az, hogy ezen eljárást kulturális s erkölcsi szempontból magának az államnak érdeke is megköveteli. Régen tudták ugyan már, hogy »minden országnak támasza, talpköve a tiszta erkölcs*, de csak nagyon későn ébredt arra a legtöbb ország, hogy a >tiszta erkölcs* leghatalmassabb, szinte egyetlen ápolója »evangeliumi keresztyénség* és az erre épített egyházak. Nem a rekompensatio financialis ízű s az aranyborjúra emlékeztető gondolatának kell ezen fontos kérdésben dominálni, hanem az országok támaszát, talpkövét képező tiszta erkölcs szempontjából kell irányozni az államok kultur politikáját. Németország a reformációtól fogva egész a legújabb időkig a legtöbb államban állam-egyházat alkotó protestantismust ismert, ezért lépett mindjárt a májusi törvények idejében annyira előtérbe a recompensatio eszméje. Mi elnyomattattunk és sokszor kegyelemből türt »recepta religio* voltunk, mely recepta religio híveinek megapadt száma mellett is több szolgálatot tett e hazának, mint az uralkodó vallás. De a mit a múltban tettünk s a jelenben teszünk, mint hazafiak és protestánsok, kötelességből tettük s teszszük, ezért viszontszolgálatot követelnünk nem szabad erkölcsi súlyunk rongálása nélkül. Nincs elszomorítóbb látvány, mint mikor a piacra állva azt kiáltja egyikünk, másikunk: állam! te éretted, te helyetted végezzük e feladatokat; fizess meg érte valahára. Óh, ha az államtól soha egy krajcár segélyt sem kapnánk, mi még akkor is végeznők kötelességünket, végeznők úgy, a mint Isten bírni adja. Az 1874-iki törvényhozás Poroszországban 1800 márka fizetés minimumot és 1200 márkáig menő korpótlékot állapított meg a lelkészek részére, közel negyed századdal ez előtt történt ez, a miénkhez képest fejedelmi lelkészfizetés megállapítása s már 10 év múlva nem volt elegendő. 1885-ben 2400 márka minimumot, továbbá helyenként külön-külön megállapítandó, egész 3000 márkáig menő > helyi* vagy »drágasági* pótlékot s 5 izben esedékes 300 márka korpótlékot kivánt az egyház. És... a ki sokat kiván, semmit sem kiván Ujabb 12 évnek kellett elmúlni, míg végre a némileg szelídített kívánalmak addig juthattak, hogy egy indítvány alakjában a budgetbizottsághoz áttétettek. Németországon a különböző tartományi egyházak a lelkészi fizetések legváltozatosabb skáláját tüntetik fel, de mindenütt következetesen van keresztül véve, hogy a fizetés minimum korpótlékkal kapcsolatos is legtöbb helyt a helyi viszonyok drágasága és sok helyt a lelkészi teendők mennyisége is figyelembe vétessék, végül, a mi az egésznek befejezését alkotja, kellő nyűg- és gyámintézeti segély is biztosíttassék a lelkészek, illetőleg ezek özvegyei és árvái részére. Kétségtelen, hogy az állam, a haza érdeke nálunk is megköveteli a valláserkölcsi élet munkásainak illő ellátását, és hogy ennek korszerű intézkedés által kell foganatosíttatnia. Azonban mindig fenmarad a kérdés, hogy az állam mily mértékben ismeri fel és el egyházaink államfentartó munkája fontosságát, ferjedelmét és menynyire engedi meg anyagi ereje, hogy a felismert fontosság mértékéhez képest mozdítja elő önön saját javát az egyházaknak segélyezése által. De ne feledjük azt seml hogy a külföldi s így névszerint a német protestantismus tevékenyebb, többet munkálkodik, mint mi és ha nálunk is bekövetkezik a közeljövőben teljesülendőnek hitt lelkészi fizetés-rendezés és netalán a minimumot csekélynek találjuk, p. o. a németországiakhoz képest: tegyük őszintén szivünkre kezünket és lelkiismeretes mérlegelés után állapítsuk meg, hogy munkánkhoz mért fontosságunkat kevésbbé ismerte-e fel hazánk, mint a német protestantismusét Németország, avagy a végzett feladatok aránytalansága az oka a segély aránytalanságának. Csakhogy másfelől a mint irtózunk a magunk részéről a rekompensatio gondolatától egyházi szempontból, épen oly mérték-56*