Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-01-17 / 3. szám

3. szám. azzal, hogy az államfentartő elem s ez ország mostam hivatalos nyelvén Írassák meg történeteiket. Vagy ha praktikus szempontok gátolták a teljes magyar nyelvű értesítők kiadását jártak volna el úgy, mint az Ausztria határán fekvő Felső-Lövő, mely bilingvis (magyar, német) értesítőket szerkeszt. Nem tették ezt sem; fentartják továbbra is merev exclusivitásukat, mely egyházi és iskolai terén mindenkor nyilvánul, bizonyságául annak, hogy nemcsak a magyar nyelv iránt viseltetetnek idegenkedéssel, de szellemben sem igyekeznek nemzetünkkel összeforrni. Menynyivel más irány, szellem vezeti a szepességi szászokat. A millennáris értesítők általán véve úgy paedagogiai mint kulturhistoriai szempontból rendkívül érdekesek és fontosak, összevéve annyi ismeretlen történeti adattal gazdagították nemzetünk művelődéstörténetét, mennyit eddig századok nem hoztak elő s a mennyiben évtizedekig buvárkodhatik Magyarország művelődéstörténetének megírója. Reméljük, hogy sem ez az író, sem az az epochális munka nincsen valami elérhetetlen messzeségben, s ha más nem, a M. Tud. Akadémia mindenesetre megteszi e mü előállítására nézve a kellő lépéseket. Abban is jórészben megegyeznek a millennáris értesítők történetei, hogy íróik a kezök ügyében eső, az iskola vagy egyház levéltárában levő adatokat a minuciákig feldolgozzák s e tekintetben a hivatott historikusok előtt gazdag tárházat nyitnak fel. Igaz, hogy a legtöbb történetben nincs nyoma annak, hogy szerzője búvárolta volna a tárgyához tartozó irodalmat és ismerte volna az okmánygyűjteményekben elszórva megjelent adatokat, de hát ennek oka egyfelől számos iskola elszigeteltsége, az összeköttetés hiánya, a könyvtárak fejletlen volta, s másfelől talán a szegénység is, mely megakadályozta a történetíróknak másfelé való kutatását. Még őrölnünk kell úgy általános nemzeti, mint különösen prot. tanügyi szempontból, hogy a történetírók épen azokat aknázták ki és publikálták, melyek eddig rejtve voltak t. i. az egyházak és iskolák levéltárainak adatait. Mint anyaghalmaz tehát mindenik monographia megérdemelt figyelemre tarthat számot. Kissé másképen áll már a dolog, ha a felfogást, elrendezést és kidolgozást veszszük tekintetbe. Mind a háromra nézve nagy különbözőséget tapasztalunk, sőt úgy szólván az egyöntetűség teljes hiányát, a mire már tavaly rámutattam e becses Lap hasábjain. A felfogás a szerzők egyéni divinatiójától függ, a dispositiót is az egyéni akarat határozza meg, míg az előadásban, hol a száraz tények puszta felsorolása, hol bizonyos pangerysisre hajlandó körülményesség észlelhető. Hát hisz én a protestáns szabadságot ez irányban sem óhajtottam megkötni, de kívántam volna mégis, hogy meghatározott vezérelvek és tájékoztató pontok tűzettek volna a történetírók elé, mint a hogy pl. aMagy. Tört. Társulat tűzött azok elé, a kik a millenniumra az egyes megyék monographiáit megírták. így aztán nem következett volna be az, hogy míg egyik iskolai történetíró pusztán külső történetet ír, addig a másik az intézet egész szellemi folyamatát is igyekszik földeríteni, 39 hogy míg az egyik a régi krónikás modorban sorolja elő az eseményeket, addig a másik az iskola életét korszakokra osztja, vagy épén — az áttekinthetőség szempontjából — a legapróbbra részletezni, hogy míg az egyik elnagyolt vonásokat nyújt, addig a másik széltiben-hoszszában terjeng, hogy míg az egyik a tanároknak pusztán neveit sorolja föl, addig a másik a tanár egész életfolyására s a mi fő arra a szellemre, tanítási módszerre és bánásmódra is kiterjeszkedik, mely az illetőt iskolai működésében vezette. Sajnos, ezt kevesen teszik, holott épen ez adná meg a történetnek a paedagogiai fontosságot arra a múltra nézve, mely középiskoláinkban kifejlesztette és táplálta az ú. n. professzori rendszert, a mikor egy egyénnek műveltsége, tudománya, szelleme adta meg az egész iskola irányát. Azért én nagy súlyt helyezek a múltban a prot. tanárok egész élettörténetének feltárására. Az újabb iskolára nézve persze ez nem áll, mert ma már nincs meg egyes iskoláinknak az a szabadsága és önállósága, a mi jellemezte a múltban. Hogy az iskolai monográfiák szerzői közül kevés a profeszionátus iró, a kinek érzéke van, sőt a ki benne van a történetírás mai módszerében és stylusában az az első tekintetre szembeötlő. A legtöbbön látszik a dilettantismus. De ezen nem csudálkozunk s hibául sem rójjuk fel. A szerzők között alig van egy-kettő, a kinek neve van történeti irodalmunkban, sőt nagy része még csak nem is történettanár. Van olyan is, a ki nem a maga jószántából, hanem a viszonyok kényszerűsége alatt vette magára a történetírás terhét. így hát kívánni sem lehet, hogy egyszerre művész legyen azon a téren, melyen sohasem munkálkodott, sőt a melyre egyenesen a szükség vitte rá. E tekintetben tehát bármely oldalról jövő panasz jogosulatlan. Az én panaszom nem is ezt, hanem — ismételten hangoztatom — a paedagogiai követelményeket illeti, a prot. tanügy szellemi irányának, fejlődésének, menetének meg nem rajzolását, belső életének elhanyagolását. Mert nem lehet minden tanár hivatott történetíró, de kell, hogy legyen, paedagogus s mint ilyennek magasabb paedagogiai nézőpontra kell helyezkednie valamely iskola múltjának leírásánál. E magasabb nézőpont hiányát érezzük sok monográfiában, úgy hogy a millennáris történelmek átolvasása után sem nyerhetünk tiszta képet a prot. tanügy szelleméről s belső arculatáról. Alföldi. Középoktatásunk árnyoldalai. III. 5. Menjünk át a gimnáziumi nyelvtanítás cardinalis oldalára: a latin nyelvre. S hogy előbbi cikkünkkel az összeköttetés meglegyen, vegyünk fel oly nyelvtant, mely a Szinnyei-féle magyar nyelvtannal mintegy párhuzamban halad. Ez pedig nem más, mint a Pirchala Imre-féle. Latin nyelvtan. III. kiad Pozsony—Budapest, 1895. Eme könyvről maga a szerkesztő is azt mondja az Előszóban: »Minthogy középiskoláinkban jelenleg a Szinnyei-féle ma-PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP.