Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-06-20 / 25. szám

tűi vitethessék, sem arra nincs kilátás, hogy a hazai keresztyén vallásfelekezetek egyházi és iskolai szükségletének pótlására az összes egyházi javak, avagy egyelőre csak a jelenleg illetéktelenül róm. kath. jellegű s ezen hitfelekezet főpapi és világi tagjaiból álló külön bizottság ellenőrzésére bízott vallás- és tanulmányalapi uradalmak — a tisztán róm. kath. lakosságú más országok követendő példájára — nálunk is államosíthassanak s jövedelmeik az egyes keresztyén hitfelekezetek közt igazságos arányban megosztassanak. Sőt inkább mi magyar protestánsok arra lehetünk elkészülve, hogy a róm. kath. hatalmas egyház, a kebelében már megindult autonómiai mozgalmat arra is fel fogja használni, hogy az ő érsekeinek, püspökeinek, apátjainak, prépostjainak, káptalanainak s birtokos szerzetrendeinek kezében levő fejedelmi jószágok ugyanott nemcsak megmaradjanak, hanem még a vallás és tanulmányi alapok szintén roppant uradalmait is magának eltulajdoníth assa s ezeknek jövedelmeivel is az illető felelős minisztérium és az országgyűlési beavatkozás kirekesztése útján sőt magának a koronás apostoli királynak főkegyuraságát is kikerülve saját céljaira szabadon rendelkezhessék. Hiába szól a magyar protestánsok mellett azon történelmi igazság, hogy az összes úgynevezett egyházi javak, mint királyi adományozásokból származók, állami eredetűek, s azoknak csakis igen csekély töredéke lehet az, melyet mint a keresztyónsógnek meggyökerezóse utáni későbbi időkben egyenesen a róm. kath. családok és magánosok örök alapítványaiból s hagyományaiból keletkezőt, természeténél és rendeltelésénél fogva a róm. kath. egyház kizárólag a maga számára igényelhet. Hasztalannak vehető azon megdönthetlen érv, hogy az összes egyházi javak a közös honfoglalás alapján közös szerzeményt képeznek, melyhez a magyar nemzetiségű protestánsok pogány ősei szintén s úgyszólván egyenlő arányban hozzájárultak, sőt azok jelentékeny részének a XVII. évszázad végén s a XVIII-iknak elején a török hódoltságbeli visszafoglalásánál a magyar protestánsok vitéz elei is ezerenkint vérzettek ós hulottak el. Igen nagy valószínűség szerint az egyházi javak, utóvégre is csak a róm. kath. status kizárólagos tulajdonává válnak, s ennek kivitelét a megindult autonomi mozgalom mellett szükség esetében a néppártiság politikai szerepeltetése is elő fogja mozdítani, mert mi magyar protestánsok, az egyházi javakért vallásháborút előidézni nem szándékozunk. Kövessük tehát koronás királyunk bölcs symbolumát, mondjunk le a külön hitfelekezetisógről s a kettős egyházról, összesítsük erőnket ós tehetségünket necsak szellemileg, hanem anyagilag is, csak így küzdhetvén le a ketté vált egyházunkat végzetes elzülléssel s feloszlással fenyegető közveszélyt. Fontoljuk meg, hogy azon főuraknak utódai, kik a XVI. évszázad közepén sokan ugyan hitbeli meggyőződésből, ele lehet hogy még többen az akkori róm. kath. klérus lelki és testi uralmának tovább nem szivelhefcóse miatt, vagy az általok elfoglalt papi jószágoknak maguk ós családjaik számára kecsegtető eltulajdoníthatása célzatából fogadták el a reformációt, a renegát protestánsok sorából felemelkedett vakbuzgó s hazafiatlan érsekek, püspökök ós jezsuiták által a róm. kath. egyház kebelébe visszatérítve, protestáns vallású nejeiket is nemcsak magukkal vitték, hanem volt hitsorsosaiknak legkegyetlenebb üldözőivé váltak, s földhöz ragadt jobbágyaikat, még saját erejökből emelt templomaiktól s iskoláiktól is szívtelenül megfosztva, ezerenkint hajtották vissza földesúri hatalmukkal az uralkodó egyház kötelékébe; hogy a XVII. század elején még túlyomó számot tett, sőt fényes nádori móltóságot is viselt protestáns főuraink ivadókaiból most alig egy néhányat találhatunk egyházunk tagjai közt, s hogy elenyészett az országgyűlési hivatalos iratok szerint a XVII. évszázad közepéig fennállott egyesült evangelikus status. De főleg vegyük tekintetbe, hogy azon birtokos középnemesség, mely mint a magyar nemzet magva, évszázadokon keresztül hű gyámola, sőt úgyszólván fentartója volt a két felekezetű magyar protestáns egyháznak, az utóbbi 30 óv alatt ősi jószágaiból kivetkőztetve anyagilag már nagyrészt elzüllött, a birtokát nehéz körülmények közt is megtartó része pedig valamint a protestáns köznép is mai sanyarú helyzetükben többé nem képesek egyházuk irányában azon pénzbeli adózásokat s hajdan úgyszólván értéktelen természetbeni szolgálmányokat teljesíteni, melyeket egykor kész szivvel vittek áldozatul a vallás oltárára. Magyar protestáns hitfelek! itt az idő, hogy fátyolt vetve a XVI. ós XVII. évszázadok kölcsönösen mocskolódó hitvitáira s ezekkel kapcsolatos, egymással veszekedő, egymás iránt gyűlölködő zsinatainkra, hogy félre téve a jelzett évszázadokban felmerült, a magyarországi protestantismust nemzetiségi egyházakra felbontó specificus hitvallásokat, feledve a címével ellentótben csak egyenetlenséget szült formula eoncordiae-t s az 1591. évi sajnálatos csepregi colloquiumot, melyeknek a nagy részt személyes ellenkedósből, kölcsönös gyűlölködésből és hiú