Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-05-30 / 22. szám

Egy nagy ember, derék ember nevezete nem másnak adatik, hanem olyannak, a ki egyéb elmű élesztő és füleket gyönyörködtető tudományokon kívül magát kiváltképpen még az oskolában megismerni megtanulta; nem annyira akar láttatni az emberektől derék embernek, mint valósággal annak lenni; tanul, de nem azért, mintha a tudósok nevén külső rangján kapna, hanem hogy azt a gyönyörűséget, mely a tudományból nyilván származik, tudja becsülni; a vallással nem úgy él, mint a köntössel, hogy azt a mikor akarja, cserélgesse, nem azért veszi be, hogy jobbat nem kap, avagy hogy anélkül lenni szégyen volna, de e mellett annak természeti valóságát a szívben helyhezteti, nem az agyvelőben. Legelsőbben is megtanulja magának tanácsot adni, hogy tudhasson aztán valaha másokat is oktatni; a maga indulatain uralkodik először, hogy úgy másokat is, kik valaha alatta lésznek, tudhasson igazgatni; nem tészen addig senkinek is eleibe törvényt, parancsolatot, mig maga elsőbben el nem próbálja, vagy meg nem gondolja, micsoda haszna lenne annak, ha másvalaki neki hasonló állapotban parancsolná. Nem - lépik ki addig házából külső dolgok igazítására, elrendelésére, míg előbb a maga házának dolgát jórendbe nem szedi, ne hogy midőn mindenek kívülről dicsérnék belső állapotját házának megszólják. Ha ki mégyen az emberek gyülekezetibe, ott a barátságot minden szineskedés nélkül, az igazságot személyválogatás nélkül gyakorolja, a nagyokat úgy becsüli s azoknak érdemeket úgy adja meg, hogy a kisebbeket is a magok érdemlett tisztességektől meg nem fosztja; a nagyokkal úgy társalkodik, hogy egyszersmind az alacson sorsúakhoz is leereszkedik; mindeneket nem annyira a maga, mint a közjónak előmozdítására cselekszik, sőt másokat is arra int, arra tanít. Mindezeket pedig nem csak szóval mondja, hanem példájával is bizonyítja, életével és minden cselekedetével erősíti. A ki így viseli magát, megérdemlette a nagy és derek ember nevesetet. Kicsin titulus, kevés szóból álló diploma, mégis igaz az, hogy a ki ezt elnyerte, annak vagyon akár kihez is audientziája, bátorságos bemenetele. A ki ezzel bír, az olyan aranykolcsos, melylyel nemcsak a földi királyoknak palotájukba, hanem az ég királyának lakó helyébe, residentriájába is bátran bemehet. Hasonlíthatom az olyant, sőt méltán eleibe tehetem, akármily arany gyapjas vitéznek is. Igaz ugyan nem a mostani világ geniusához, Ínyéhez készíttetett titulus ez, de - mondhatom, hogy ha ezt pénzen meg lehetne vásárolni, kész volna sok ember mindenét, valamije vagyon, érte adni, és akármely helyet is Vasárhelylyé tenni. Ugyanis a ki méltán él ezzel a titulussal, az olyan Camerarius, Gonsiliarius, Thesaurarius, Magnifícus, Iilustris, Spectabüis: a királyoknak belső kamarássa, főtanácsossá, kincstartója, Nagyságos és igen Tekintetes lehet, csakhogy itten a névvel az életnek is meg kell egyezni, nem úgy, mint szokás némelyeknél, hogy mikor a szép neveket kiválogatják és hol Pius, hol Innocentius és Bonifacius névvel szeretik hivattatni s azonban, ha életeket s cselekedeteket megnézi az ember, azt gondolná, hogy szokás nálok s talán esküvéssel tett kötelezés, hogy nevekkel ellenkező életet éljenek; mert azon venné az ember észre, hogy a Piusból Impius az Innocentiusból Nocentius, Bonifaciusból Malefacius, sőt Tiberiusból Biberiusok és Bonosusból, hogy úgy szóljak merő Malosusok lettenek. A derék ember, egy valóságos Nagyember pedig nem úgy cselekszik, hanem élete megegyez nevével, szája szivével, példás kegyességével s ritka virtusival megbizonyítja, hogy ő azt a nevet megérdemlette és a világ a maga tiszteletét ezen névvel együtt reá nem rossz helyre vesztegette. Igaz ugyan, e világ sokszor megbotlik s azt tartja derék embernek, a ki a kevés ideig tartó hizelkedés mesterséégt jól tudja, magát azzal másoknak intimálja, kedvébe beejteni megtanulta; a ki a soha meg nem elégedő irigységnek azzal tud áldozni, hogy a mások életéről hallott, vagy hamisan költött hüleleteket befúrja, a szemtelenséggel együtt járó s szóbeli vagdalkozás mesterségét jól tudja, a humanitással, emberséggel együtt nem lakható megszólást régtől fogva gyakorolja, a politikusoknak ezen átkozott reguláját: divide et vincas az embereknek hűeket egymással eltorzítván, szerencséjeket felforgathatod, régtől fogva practizálja; hagyja, felejti a mások javát, a magáét vagy lehet vagy nem, munkálódjon, a Machiavellus veszedelmes tanácsát megfogadta: Videare bonus, videare justus, ha nem lehetsz, elég az is, láttassál jónak, láttassál igaznak. Azt tartja e világ derék embernek, a ki a mások ítéleti után kész hajolni, azzal nem ellenkezik, a külső illendőséget megtartja, nem hajtván néha semmit is lelkének dolgára, a kényes gusztusoknak való ezer meg ezer módikat observálja, rendre jól követi, magát a világhoz szabja, ahoz alkalmaztatja, úgy hogy e világon sokszor nagyobb légyen dicséreti s keleti egy bolondnak, mint egy filosofusnak; mert ha egynemű mulatságba vagy lakodalmi gyülekezetbe egy filosofus bemenne, legottan mindeneknek kedvek oda lenne; nem tudom micsoda bolondságot vinne magával közikbe; de ha azonban egy bolond ott megjelenne, szivek, szájok nagy örömmel és nevetéssel bételne. De egyszer észreveszi a világ balitéletet, sajnálva szemléli megcsalattatását, látja, hogy tanítványi, követői lenevettetnek, csúfságra másoknak kitétetnek, neki is nem kis gyalázatjára lesznek, a képzelt dicsőséget el nem érik kevés ideig tartott gyönyörűségeket elveszítik és így a kiket egy ideig e világ becsül vala, azokon semmi tisztesség nem marad, nem hagyattatik. Ilyen e világ tudományának műhelye s e lészen az idejáróknak előmenetele, bére; méltó, hogy itt a praeceptor tudományával, a tanító tanítványával egy rangba tétessék, gyalázatba estek, sőt mint a Jaliskusok oskola mestere, Camillusnak idejében, tanítványaitól hitetlenségiért megkorbácsoltassék. (Folyt, köv.) Koncz József. IRODALOM. ** »A magyar nemzet története* című nagy munkának ötödik kötetéből az Athenaeum kiadásában most jelentek meg az első (107., 108.) füzetek, »Magyarország három részre oszlásának története. 1526—1608* címmel. Irta Aesády Ignácz. Ez az ötödik kötet Magyarország történetének legszomorúbb korszakát tárgyalja, előadva Magyarország szétdarabolásának, három részre osztásának, a nehéz megpróbáltatásokkal, romboló állami katasztrófákkal, a gyászszal, pusztulással,fvérontásokkal és nemzeti szerencsétlenségekkel csordultig telt korszak történetét, mely az 1526-iki mohácsi vésztől 1608-ig terjed. Ezekhez a füzetekhez is szép műmellékletek és érdekes szövegképek vannak csatolva. így »Magyar főúri viselet a XVI. század második felében* »Buda és Pest ostroma 1542-ben*; »Párviadal magyar hadnagy és török bég között* »Helt,ai Gáspár krónikájának címlapja« stb. Egyes fűzet ára 30 kr. Kapható minden hazai könyvkereskedésben.