Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-05-16 / 20. szám

Hogy lesz-e még perhorreszkálni és óhajtani valónk: azt e Lap jövő vagy későbbi száma mondja meg. Addig is: Isten velünk ! Sepsi-Szentgyörgy. Benke látván, ev. ref. kollégiumi tanár. TÁRCA. A római kath. fölvilágosodás történetéből. 1831 tavaszán írta volt az akkor még csak 35 éves MÖhler, a tübingai kath. theol. fakultás tanára a protestáns Piánkhoz Göttingába az üdvözlő iratot 50 éves tanári jubileuma alkalmából. Baur, az egyháztörténeti kutatás protestáns nagymestere mellett a tübingai kath. theol. fakultás is részt kért az agg tudóst üdvözlők sorában, s épen az ifjú Möhlert bizta meg az üdvözlő irat megszerkesztésével. Az üdvözlő irat »a németek theologiai tanítójának* magasztalja Plankot, »kinek a tudomány haladása s az egyházi élet átalakulása terén szerzett maradandó érdemeiért a katholikusok is hálára vannak kötelezve, s a ki a felekezeti békének, barátságos közeledésnek, s egyetértő munkásságnak nem egy szép szavát intézte az elkülönödött kath. és prot. egyházfelekezetek sziveihez*. Szép elismerés egy kath. theologus részéről e nagyhírű prot. tudóssal szemben ! Sajnos, e békés egyetértés szép, de rövid álomnak bizonyult! Egy évvel később jelent meg tudvalevőleg MÖhler symbolikája, a melylyel Plank. Sclileiermacher és Neander eme jeles kath. tanítványa Döllingerhez hasonlóan a föléledt jezsuitismusnak és ultramontanismusnak ugyancsak egyengette a vatikáni zsinaton végződő útjait, a közel jövőben kitört felekezeti harchoz új fegyvereket kölcsönzött, s tíase polemikájának jellegzetes szava szerint »felette elbizakodottá tette a kath. theol. literaturát*. E symbolika hatása s a prot. tudósok (Baur, Nitzsch, Neander, Schneckenburger, Marheinecke stb,) részéről való fogadtatása eléggé ismeretes. Elég itt utalnunk Nippold legújabb egyháztörténetének mesteri rajzára (II. 645. s köv. 1.). Kevésbé ismeretes e symbolikának a felekezeti ellentétek kiegyenlítésére törekvő, sváb liberális kath. theologusok részéről való fogadtatása, a mire nézve fájdalmasan konstatálja ugyancsak Nippold, hogy ma a kath. felvilágosodás Wessenberg-Sailer-Hirscher- Günther-féle korszakának irodalma csaknem teljesen feledésbe ment. A kath. és prot. felekezet békés együttesműködését célzó eme német kath. felvilágosodásnak igaz érdekeit különösen a Pflanz-féle »Freimüthige Blátter über Theologie und Kirchenfum* című folyóirat szolgálta, a melynek 14 évfolyama (1830—1844) valódi kincses bányája az ideális türelmes újabb német katholicismus történetének. Annak a felekezeti ellentéteket újból kiélesítő Möhlerféle symbolikáról adott ismertető bírálati cikkeit fogjuk a következőkben bemutatni, s azt a benyomást fogjuk nyerni, hogy itt csakugyan »egv teljesen letűnt korszaknak szelleme* szól hozzánk. Nem tudom, miért adnám, hogy ezeknek a symbolikai-polémikai stúdiumomhoz felette értékes kincseknek birtokába juthattam. A »Freimüthige Blátter* 1835. évi folyamában találjuk mindjárt az első közleményt a megindult symbolikai vitához »Dr. Möhler és dr. Baur legújabb érdeme a tolerantia körül* címmel. A szerkesztőség rövid bevezető megjegyzéssel látja el a közleményt, a melynek célját »a két tudós között kitört tollharc gyakorlati értékének méltánylásában* látja. Möhler kath. ellenfelének álláspontját híven jelzi a következő bevezetés: »Újabban a kath. és prot. theologusok között a régi hitgyülölet annyira engedett, hogy egyesek már azon fáradoznak, hogy a két felekezet között a vallási békét s a felekezeti egyetértést létesítsék. A törekvésnek alapja annak helyes belátásában áll, hogy a lényeget tekintve mindkét felekezet egy és ugyanarra a felséges célra törekszik, hogy mindkettőnek hittételei és erkölcsi szabályai az ember nemesülését és megszentelődését célozzák, hogy mindkét vallásnak Krisztus az alap- és szegletköve s mindkettőnél a hit, remény és szeretet a vallásos-erkölcsi élet fundamentuma és hordozója, a cél egy, csak az utak különbözők. E szempontból tekintve egyes theologusok a vallásos egyházi béke biztosítása érdekében már azt is hangsúlyozták, hogy végre-valahára szakítanunk kellene azzal a szűkkeblű egyházfelekezeti felfogással, mintha a katholicismus az egyedül üdvözítő, a protestantismus ellenben az egyedül észszerű egyházzal volna azonos. A kölcsönös szeretet és türelem eme gyakorlásának az egyház, az állam és a népélet venné hasznát. Sajnos, hogy ez aranykorszaknak Möhler és Baur véget vetett s a békés szeretet szellemét — főleg Möhlernél — a felekezeti türelmetlenség váltotta fel«. Majd rátér az értekező Möhler föllépésének közelebbi jellemzésére. »Valódi polémiái, sőt főpapi gőggel megvető pillantást vet prot. ellenfelére s tudatában annak, hogy a csalódhatatlan római kalamárisba mártotta pennáját, mint büszke triumphátor hirdeti győzelmét. Hisz ő, a jól dotált professor, egyedül ül az egyedül üdvözítő egyházban, a hol a tökéletességnek egy gyenge sugara is tönkreteszi az ellenfelet. Az a mód, a melylyel Möhler protestáns ellenfelével elbánik s az a hang, a melyen symbolikáját. s annak »újabb vizsgálódásait* (1834) megírta, Pál apostol ama tételére emlékeztet: »a tudás fölfuvalkodottá teszen«. Itt többé nem a testvér áll a testvérrel, a műveltség s a humanitás képviselője a loyális ellenféllel szemben, sőt inkább a nagytudományű kritikus ugyancsak osztogatja jobbra-balra a tudományos korbácsütéseket s kimutatja, hogy a protestánsok nem is emberek, hanem fenevadak, a kiknek egyházi revolutiója kiűzte az értelmet, az észt s a szabad akaratot az emberek fejéből és szivéből. S ha nem hinnél neki, ráadásul még a symbolikus könyvekre is hivatkozik s arra, hogy azt vagy amazt Luther, Melanchthon, Zwingli és Kálvin ezerszer meg ezerszer is mondotta. S ez Möhlernél magasabb tudományos felfogás! »A mostani protestánsokat, s főleg tisztelt ellenfelét Baurt, kik nem akarnak fenevadak lenni s a reformátorokat is a bestialitás vádja alól felmenteni igyekeznek*, symbolikus vita fejszével»egyszerre földre teríti ekképen : »meg vagyon írva,s ez és nem más annak szószerinti értelme*. — Ne feszegessük azt kedves olvasó, hogy mi áll a bestialistás dolgában e latin nyelvű s így csak tudós szellemek által élvezhető symbolikus könyvekben s együgyűségünkben csak azt kérdezzük Möhlertől: miféle bestiák lehetnek azok, a kik oly hatalmas küzdelmet indítottak meg minden ellen, a mi bestialitásnak mondható ? Miféle bestiák azok, kik életet és vért áldoztak a csaknem teljesen elveszett hitnek megmentéséért, s kik Krisztus urunkat szeretetteljes karokkal ölelték? Hát bestiák-e azok, kik a bűnnek tapasztalatától s a tartozásnak érzetétől áthatva kétségbeesetten az isteni kegyelem után sóvárogtak, kik szerint bűnbocsátó levelek s egyéb pápás kegyelemkincsek az üdvösségre nem elégségesek, s kik becsületes értelmes emberek módjára hitöket, szeretetüket és reményüket az utóvilág előtt írásban is igazolták ? E kérdésekre Möhler azt feleli: »nem lehet tagadni, hogy az