Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-05-16 / 20. szám

tonosan erősödve, lépésről-lépésről közelebb jutunk célunkhoz. Szinte látom a jövendőnek képét, a mi szép és kedves otthonunkat; látom a nagy művész. Zichy Mihály képének -— a melyen Társaságunk célját és munkáját csak tőle telhető bölcseséggel és művészi erővel festette le — megelevenedését: egyik oldalon az elzüllött, másik oldalon a megjavult gyermekek csoportját; látom a vezetők, a buzgó férfiak és nők szemében felcsillámlani a könyörület és szánakozásnak, az örömnek és hálának könyeit. A kik fáradoznak az intézet magalapításában, buzgólkodhassanak sokáig annak vezetésében is s az otthon fejlődésében, a megjavult gyermekek számának szaporodásában találják meg az ő munkásságuknak jutalmát. Haypál Benő. Tantervi revizió-e vagy iskolai reformáció ? Mióta Wlassics közoktatásügyi miniszter a tantervek revíziójára vonatkozó lépéseket és intézkedéseket megtette, a különböző iskolai és tanügyi tényezők erős mozgolódásba és »hullámzásba« jöttek. Ennek lőn eredménye azon számos vélemény, javaslat, tanácskozásokról fölvett jegyzőkönyv; tanító- és tanárköri gyűlésekről szóló tudósítás; önkéntes és »muszáj« cikke.zés; privát, fél-és egész hiva -talos nyilatkozat; általában pedig mindaz a sok avatott és avatatlan hozzászólás, a melyekkel az egyháziskolai és napi sajtó, a szak- és nem szakközlönyök léptennyomon tele vannak. Mindezen, általunk is helyeselt mozzanatok vagy inkább mozgalmak arra szolgálnának, hogy külön-külön is, együttvéve is — mint megannyi orvosszer — a mai beteg iskolai állapotokat meggyógyítanák. Mert az eddigi, különösen a közelebbi évek kísérletezései nyilvánvalólag bebizonyították, hogy ha a helytelen (hibás kiindulási) elvhez a gyakorlatban még céltévesztett alkalmazkodás is párosul, akkor »medicina peior est morbo*. Ámde, valamint a beteg testi szervezet gyógyításánál nem az orvosszer az első és egyedüli szükség, hanem mindenekelőtt a helyes diagnosis megállapítása, mely azután a patikai orvosságot esetleg nélkülözhetni is fogja és a beteget a természetes gyógymódra vagy a természet által szabadon nyújtott gyógyforrások és természetes eszközök célszerű felhasználására utalhatja: akként — úgy véljük — a mai iskoláztatásunk betegségi tüneteinél is a a helyes diagnosist kell megtalálnunk, ha a társadalom és az állam alapját képező, de jelenben nagy betegen fekvő iskoláinkat gyökeresen akarjuk meggyógyítani. S talán nem leszünk szerénytelenek, ha azt állítjuk, hogy a revízió körül megindult mozgalmaknál Lapunk leghamarább sorompóba lépve (1896. nov.-dec.), leghamarább adott alkalmat munkatársainak a fontos kérdéshez való hozzászólásra. Ezen munkatársak között mindjárt a kezdet elején mi is tollat fogva, e Lap mult évi 49. számában levő vezércikkben (valamint a f. évi 1—6. sz. cikksorozatban is) tanügyünk három évtizedes állapotának rövig áttekintése után, örömünknek adtunk kifejezést a miniszter úr revizionális törekvései fölött s egyúttal szerény közreműködésünket is megígértük vala. De másfelől kifejezést adtunk azon határozott meggyőződésünknek is, hogy a mai iskolai állapotokon csak gyökeres rendszerváltozást, illetőleg az iskolák szellemének reformációja segíthet! Ezen nézetünkben vagy, ha úgy tetszik, állásfoglalásunkban megmaradni ma több okunk van, mint akkor volt. Mert épen a felszínre került revizionális javaslatok rendjén derült ki csak igazán, hogy mennyire beteg a mai iskola, a tekintetben leginkább, hogy nem tud óhajtott sikert felmutatni . . . Tehát: sikertelenség! Ez a mai általános tanügyi betegség symptomája. Ezt hangoztatják mind a régi iskolák még meglevő maradványai, az öreg professorokban és schola-mesterekben, mind az újabb iskolákból kikerült és az egyetemeken s tanítóképzőkben szerzett diplomákkal bíró tanári és tanítói emberek. A sikertelenséget hangoztatják továbbá azok, a kik a mai tanterveket jóknak és célszerűeknek tartván, csupán csak némi külső változtatásokat (tananyag és óraszám redukálást s tankönyvek egyszerűsítését) óhajtanak azokon eszközöltetni; mindazok, a kik velünk együtt (habár kevesebben, mint az előbbiek) nem a tanterveken való toldozást-foldozást, hanem új rendszert és új szellemet kívánnak. E szerint, ha megállapítottuk a beteg tanügy diagnózisát a sikertelenségben, vagy mondjuk, az eredménytelenségben ; akkor természetesen kötelességünknek kell ismernünk, hogy kifejtsük: mi által és miben véljük az új rendszert, illetve az iskolák szellemének reformációját a jelzett diagnosisra alkalmazandónak ?Erre vonatkozólag némi észrevételünket kívánjuk részint elvi, részint gyakorlati szempontból röviden megtenni addig is, míg a revisionális munkálatok oda érnek, hogy egy általános képben azok összefoglalhatók lesznek. Hiszen utóvégre az is megtörténhetik, hogy ha fennebbi állásfoglalásunkkal csakugyan kisebbségben maradunk, még abban az esetben is talán értékesíthető megjegyzésekkel járultunk a revízióhoz. Mindezekhez még csak azt kívánjuk előrebocsátani, hogy szemünk előtt ugyan általában az iskola, de különösen mégis a középiskola lebegett a dolog természeténél fogva. Ez a mai nagy horderejű kérdés »punctum saliense«. Jöjjünk hát mindenekelőtt tisztába, hogy: mi az iskola? Senki se tartsa e kérdésemet naivnak. Mert a mindennapi életben sokszor tapasztalhatjuk, hogy épen a legközelebbi dolgok vannak tőlünk legtávolabb az által, hogy ügyet sem vetünk azokra, s csak a messze eső délibábot szemléljük, sőt talán a szivárványt is kergetjük. E mellett a hány tanügyi vagy laicus embert megkérdezünk annyiféleképen nyilatkozik az iskola céljáról. Én részemről a kérdésnél azokkal tartok, a kik az iskolát az élet ama fontos eszközének tekintik, mely a haladás vívmányait, illetve a tudományos törekvések eredményeit magába az életbe viszi át. Igen, de míg a tudományt a maga fenszárnyalásában nem gátolja semmi sem, az iskolát a paedagogiai tekinteteknek kell mérsékelni. Ez által az iskola nemcsak tudós, hanem bölcs is lesz. A bölcs iskola tehát a paedagogia szolgálatába áll s keresi, számon tartja és megvalósítja a tanulás hönnyebbítésének eszközeit. Az ilyen iskola aztán nem tarthat sem a túlterhelés, sem az »agyontömés« vádjától. Ebből folyólag, in specie a középiskola feladata pl. nem az, hogy kutassa: miként lett valamely dolog, hanem hogy miként lehet azt valakinek minél könnyebb módon sajátjává tenni. S ha áll ez a tétel a középiskolákra, mennyivel inkább állni kell az alsófokú iskolákra nézve ? Keressük hát minden lépten-nyomon a tanulás könnyebbítésének eszközeit! Ez legyen az iskolai módszernek, vagy mondjuk, a tanító és tanár eljárásának paedagogiai alapja. Mert ez adja meg az iskolának úgyszólván családias jellegét. E nélkül az iskola — néhai Felméri Lajossal szólva — regement, mint a németeknél; klastrom, mint a franciáknál ; iroda, mint mi nálunk (Iskolázás Angolországban II. 174.). A paedagogiai alapra helyezkedett, családias jellegű iskolát honosították meg reformátoraink; a németeknél Melanchton épen úgy, mint az angoloknál Locke s