Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-05-02 / 18. szám

S ha az ember szereti Tstenét, a ki teremtette, ne szeresse Jézust, ki örök élettel ajándékozá meg ? Ő rá bízni magunkat, szivére borulni, annyi, mintha az Atyához térnénk . . . Mennyi szelídséggel, a megújító szeretet mily bensőségével hív: »Vegyétek fel az én igámat reátok, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos SZÍVŰ vagyok, és találtok nyugodalmat a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges és az én terhem könnyű«. (Máté 11. 29. 30.). S a ki felvette e gyönyörűséges igát, annak lelkét — mint a vér a testben minden érbe elhat — betölti a Jézus szelid szeretete. S ez tanít meg könyörülő szeretetre . .. Nem engedi, hogy a könyet letörletlen hagyjuk; nem nyugszik meg, míg a szivet keserűség helyett nem tölti el a békesség ... S a kit ilyen szeretet vezérel, az érzi, hogy a jó tett nyomán fakad az igaz boldogság, az megérti ezt a mondást: »boldognak lenni annyi, mint szeretni«. S mért nem tölthet be a szeretet mindenkit; ki az. a ki isten szeretetét nem érzi ? Hálából is szeretni kell őt; hozzá pedig csak szeretet fűzhet. Mért nem forgatja minden keresztyén az Isten igéjét, hogv az ebből kiáradó szeretettel együtt békesség áradna nyugtalan lelkébe ? De sok keserűség nem mérgezne senkit., de sok kifakadás elmaradna s mennyi hálátlanság fúlna hálakönybe ? . . . Nem sarkal, nem kötelez-e Jézus, az emberiség legnagyobb jóltevője jócselekedetekre ? Ha ő szeretetből meg akarván menteni az emberiséget, életét is föláldozá. a megváltottak ne hálálják ezt meg Jézus árváinak felkarolásával, könyeik letörlésével ? Nem minden keresztyénnek szól-e a szolgáknak adott talentumokról szóló példázat ? Ki volna ment attól, hogy a szeretetnek nem engedve helyet kőszivében, ama napon, mikor az embernek Fia eljő, balkeze felől állítaná s kimondaná felette az ítéletet: »Átkozottak menjetek el tőlem az örök tűzre . . . Mert éheztem és nem adtatok ennem, szomjúhoztam és nem adtatok innom«. (Máté 25. 41. 42.) Nem Isten e cl ki egy mustármagnyi szeretetért vagy jótetteért nem marad adós? Az ő ajándéka mindig felséges jutalma isteni. Emberi nyelven szólva, nincs föld, a mely oly dúsan fizetne az elhintett magvakért, nincs szív, a mely hálásabb lehetne, mint az isteni kegyelem. Mert »azoknak, a kik a jócselekedetben való állhatatossággal dicsőségét, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, megfizet örök élettel«. (Róm. 2., 7.) Annyit kereste már az ember az igazságot és legtöbbször nem találta meg. Kereste a világi dolgokban, ritkán találta meg; kutatta a vallás mezején, de ott addig nem találta fel, míg Isten szeretete könyörülve rajta, ő maga nem jelentette meg . . . Szent igéje valóban igazság beszéde, de hányan vannak ma is, kik az erkölcsi igazságok után sóvárogva, ott nem keresik, a hol tisztán, tökéletesen megtalálhatnák. Sajátságos az a vonakodás, a melylyel sokan késlekednek olvasni az igét, mintha félnének az igazság fényétől, vagy a benne elmondott ítélet vádoló szavától . . . Félnek, mert nem hallják az Üdvözítő hivó szavát s nem ismerik megtérésre ösztönző intéseit. Pedig tökéletesebb, tisztább lelki élet csak akkor lehetséges, ha Isten igazsága mutatja az útat áradó fényével . . . S az evangélium igazságait az élet igazolja, erősíti. A ki napról-napra egy-egy újabb intést követett s gyermekes örömmel látá életében a vezérlő újjat, az már szomjúhozza az ige beszédét. Legyen csak egy nap is, melyen nem olvassa: úgy érzi, hogy ismét nagy űr támadt lelkében . . . Olyan homályosan látja a fényt; egymásután mosódnak el az igazságok lelkéből . . . Ugy érzi, hogy olyan, mint a vándor, kinek feje felett az utolsó csillagot fedi el a felleg . . . — Visszatérve az igéhez úgy érzi, mintha annak igazsága kétszer oly nagy volna. — Kik voltak azok, a kik bizonyságot tettek az igazságról életükkel, munkájukkal ama nagy századokban ? Miben volt a reformátorok szavának ereje, hogy az terjedt, hódított, miként a futó tűz ? Beszédük igazságában; de ez igazságot ők az örök forrásból merítették. A ki igaz akar lenni, csak ebből merítsen; s ez igazság meg fog nyilatkozni életében is. Hiszen a ki világosság fia, bizonyságot is tesz arról minden tettivel, szavával . . . — Ha a lélek önmagába szívta, plántálta mintegy vérévé tette az igazságot, úgy, hogy clZ cl Szentlélek templomává vált: akkor r

útja világos, szent, ama keskeny, igaz ösvény lészen. Ugy egy lesz azok közül, kik elmondhatják : »Mi, kik élünk, mindenkor a Jézusért halálra adatunk, hogy a Jézusnak élete is megesmértessék a mi halandó testünkben* (II. Kor. 4. 11.). S a kinek lelki szemeit megnyitja az igazság, a bizodalom s élte minden pereiben érzi a kegyelem áldásos erejét, gondolhatna arra, hogy elszakadjon az Isten igéjétől? A bűn hatalma alól való feloldozást, sóvárgó lelke szabadulását ez adá meg néki s most hálából elvetné biztos segedelmét ? Nem! A ki ezt a lelki békét megszerezte, visszasóvárogja annak boldogságát. Szivében lesz erős hitvallása: »Eltemettettünk azért, ő vele (Jézussal) együtt a keresztség által a halálba, hogy miképen feltámasztatott a Krisztus a halálból, az Atyának dicsőségére, azonképen mi is új életben járjunk« (Róm. 6. 4.); szeme előtt lesz az ellentét, az ítélet lesújtó szózata: »A bűnnek zsoldja a halál* (Róm. 6. 23.). — Ha az evangélium csak a hitre tanítaná meg az emberiséget s nem volna vele életének minden idejében, még akkor sem hálálhatná meg, lenne bár élete akármilyen tiszta. Isten kegyelmét, hogy akaratát kijelentette. Mit adjon az ember Istennek a hitért, ezért a nagy kincsért ? — Mint a lélek élteti a testet, úgy eleveníti meg a hit a lelket. Képesíti arra az embert, hogy bár testi szemei nem láthatják Istent, de általa e rejtett, felsőbb valóságot megismerheti. így válik a Jézusban való hit a legszentebb érzelemmé, megtartó erővé . . . Erővé, mely láthatóvá teszi a láthatatlant: Istent, a mennyet, az igazság ujját . . . »Az igaz ember hitből él« ... Lehet-e szebb igazság ennél ? Igaz ember képzelhető-e hit nélkül ? Hiszen a hit, mint a vörös fonal húzódik végig életében . . . Ennek mindent túlszárnyaló hatalma — mely oly nagy, mint a kegyelem — bizonyítja az igazság erejét ; a törekvés, reménykedés bizodalom nem szakad meg ott, hol a testi valóság megszűnik, de megtízszereződik. A hivőnek érzékei ha nem látják is az Üdvözítőt, mindazonáltal szereti, noha most is nem látja, mindazonáltal benne bízván örvendez megmondhatatlan és dicsőséges örömmel«. (I. Péter 1, 8.) De, ha árad a hitnek mindent megnemesítő folyama, hol a forrás, a melyből kiindul ? Isten Igéjében Ennek buzgó olvasása, megszivelése, mintegy viszonzásul hitet ád az embernek; a hitnek jutalma pedig Isten szeretete, >mert a hit nélkül lehetetlen dolog, hogy valaki néki kedves legyen*. (Zsid. 11. 6.) Erős, a názárethi Jézusban vetett hitre van szüksége az embernek, hogy az életnek komolyan küzdelmes útján megállhasson; s hogy a lélek e hitet megszerezhesse, támaszul használhassa, ezért van feltétlenül szükség az evan-