Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-01-10 / 2. szám

A rituálizmus terjedése magyar református egyházunkban. A mindenható örök Isten tiszteletének s imádásának legnagyobbszerű s legbámulatosabb temploma a szabad természet, az isteni alkotásnak ezen páratlan csodaműve. melynek Végetlenségében az igaz hivők buzgó áhitatossága s lelki elragadtatása emberi kezek által emelt mulandó kőfalak közé s pompás bazilikák tündöklő kupolái alá nincs szorítva. Valamint a hitüldözések átkos korszakában szép hazánktól megválni nem képes s a vérengző bérencek öldöklő seregei elől inkább kietlen s hozzáférhetlen helyekre menekült francia buzgó hitfeleink, úgy az egyedül üdvözítő Jézus Krisztusba vetett erős hitök mellett a pápista térítéseknek elszántan ellentálló s e miatt még saját költségeiken emelt templomaiktól és iskoláiktól is erőszakosan megfosztott s ősi fészkeikből irgalmatlanul kiűzve, lakatlan pusztákon évtizedekig bujdosó magyar református eleink is a szabad természet ölében tartották a nagy Isten imádására és dicsőítésére szentelt őskeresztyén vallásos összejöveteleiket. Az idők kedvezőbbre fordultával a XVIII. század végén állandóbb megtelepedést talált magyar református gyülekezeteinknek, isteni tiszteletre összesereglő hívek számára szintén állandó templomokra s imaházakra lévén szükségük, úgy ezen, főkép II. József császár uralkodása alatt épült új templomaik, a XVI. és XVII. évszázadból származó régibbek példájára, valamint a bennök gyakorolt isteni tisztelet, s összes vallásos szertartásaik őskeresztyéni egyszerűségükkel tűntek ki. Azonban a folyó XIX. évszázaddal a mi református egyházunk kebelében is megkezdődtek a rituális újítások, melyeknek századvégi elhatalmasodása immár komoly figyelemre int bennünket. A puritán atyáink által szigorúan kezelt egyházi fenyíték s penitenciatartás teljesen mellőzve lőn; az úrvacsorai szent jelvények megválogatás nélküli kiosztása szokássá vált; gyülekezeteink nőtagjainak szívbeli megalázódás helyett botrányos fényűzése és színpadi kiöltözködése közönséges isteni tiszteletünknél lábra kapott; népesebb s tehetősebb gyülekezeteink templomaiba beférkőzött a hívek lelki buzgóságát nem annyira emelő, mint inkább az összhangzatos közéneklés sajnos hanyatlását takargató orgona, melyet jelen korunkban már hangversenyzésre is kezdünk alkalmazni. Ujdon épült templomainknak külső és belső kicifrázása mind általánosabbá válik. Házasuló hitfeleink egyházi összeadásánál a főrendű és gazdagabb egyháztagok látványos pompát fejtenek ki s ez alkalommal templomainkat drága szőnyegekkel s illatozó virágcsoportokkal is kezdik feldíszíteni, mi által isteni tiszteletünk szent hajlékai színpadi nézőtérré válnak, s a vallásos esketési szertartás merőben elvilágiasodik; ennek ismét egyik sajnos eredménye az, hogy szegénysorsú hitfeleink a költséggel járó polgári házasság megkötése után mindinkább elmaradoznak a nagy költekezéssel járó divatos öltözködés nélkül már szégyenletes egyházi összeadástól. Halottainknál szokásba jött előbb ugyan az egyszerű hírharangozás, majd temetkezéseinknél a minél nagyobbmérvű harangzúgatás. Cifra érckoporsók használata, s ezeknek halomszámra menő drága koszorúkkal felékesítése már ref. egyházunknál is egészen elterjedt; pedig a hitvány koszorúk árát jobb volna szegényeink segélyezésére s egyházunk lelki építésére fordítani. Halotti meneteinknél a folytonos harangzúgás, sőt harsány zeneszó mellett az égő fáklyákkal való koporsókiséret szintén be van már hozva. Családtagjaink, jó barátaink, kitűnő férfiaink sírjainak a pogány eredetű halottak napján temetőkerteinkben minél pompásabb felkoszorúzása, s e nap estéjén szines égő lámpákkal kivilágítása, kedves halottaink nyugalmának látványosságokban gyönyörködő és divatosan kiöltözködő bámész néptömegek általi bolygatása s háborgatása református egyházunkban is szokásba vétetett. Mind ezen s az őket rendszerint követő egyéb rituális újítások szerintem egyházunk művelt osztályát, de ennek főként a külbenyomásoknak inkább engedő és érzékiességre hajló nőtagjait lassanként az elpápistásodás útjára terelik, másfelől együgyű köznépünk soraiból a jordán-vizi őskeresztelkedés utánzásával s a külső kegyeskedéssel és evangeliumi egyszerűséggel tüntető tevékeny baptisták s a fanatikus — de be kell ismernünk, példás erkölcsi életű, s elkövetett bűneiket nemcsak őszintén megbánó, de azokért tényleg is eleget tevő — nazarénusok számát mind tömegesebben szaporítják. Bizonyára, ha be nem szüntetjük rituális újításainkat,, melyek elvégre hittanunk alaptételeinek is gyökeres átalakulására vezetnek, úgy előttünk áll vagy felekezetünknek meghasonlása s tényleges szétválása vagy már a jövő XX. évszázadban és pedig a római katholicismus közreműködése s a visszaállított jezsuita-rend hagyományos hittérítése és minden ellenreformáció nélkül is önmagunktól oda fogunk jutni, hogy lelki világosság helyett égő gyertyákkal s a Vesta-szüzektől örökölt elolthatlan lámpákkal testileg kivilágított, különböző egyletek zászlóival fellobogózott templomainkban a szivben rejlő kereszt helyett fából és ércből készült feszületek, festett és faragott képek, az úrasztala helyett cifra szobrokkal ékeskedő oltárok és ezek előtt csengetyűszó mellett, kábító tömjénfüstben, ostyás misét szolgáltatva ügyes bókokat vető, s az oltároknál a nép által nem értett idegen nyelven zengedező karinges papok, a gyóntatószék s titkos absolució foglalnak helyet és szeretett halottaink temetését is előttünk s a gyászgyülekezetek előtt ismeretlen nyelven fogják végezni papjaink. Élő példa az elpápistásodásra a püspöki anglikán egyház, melynek testét féregként emészti a rituális puseysmus. Az őskeresztyén egyház is addig maradt meg eredeti tisztaságában s apostoli egyszerűségében, míg Nagy Konstantin császár alatt államegyházzá alakulva s keletkezésének első évszázadaiban üldözött s elnyomott vallás