Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-03-28 / 13. szám

tyén testvéri közösség érzetének erősítésén, a tévelygők, de még el nem tévelyedetteknek útbaigazításán, a kételkedők és ingadozók felvilágosításán és szilárddá tételén. Ez pedig csak személyes érintkezés, igazi utánjárás, mondjuk házanként való látogatás, és az özvegyek, árvák, betegek ügyének testvéries felkarolása által történhetett. Helyesen mondja hát Oosterzee, a házi látogatásokról szólva, hogy »a cura pastoralisnak e területén is folyvást feltaláljuk, különösen az első századokban az odaadó buzgóság nyomait*. Ambrosius szerint (j 397 ; de officiis ministrorum libri tres c. munkája az első lelkipásztorkodástan) a pap hivatott tanácsadója mindazoknak, a kik gondjaira bízattak. Ezért nemcsak oly tulajdonságokat kell keresni benne, a miket a tanítói hivatal követel, hanem olyanokat is, a mik alkalmasok súlyt és tekintélyt szerezni neki, a bizalmat megnyerni és biztosítani, hogy óhajtsák tanácsát és ne hiába keressék azt nála. (Köstlin : Die Lehre von der Seelsorge, 18. 1.) Chrysosthomus (f 407) Bizancz híres prédikátora világos képet tár elénk 7rsyi tscoaúv7]c című művében arról, hogy az ő idejében hogyan fogták fel a pap feladatát és ehhez képest mit vártak tőle. Ebben a nyáj legeltetéséről a mit Krisztus tett kötelességgé, azt mondja, hogy az abban áll, hogy a nyáj megóvassék a sötétségnek azon seregei és hatalmasságaitól, a mik gonoszabbak, mint a farkasok és a rablók — tévtanoktól és a félrevezetéstől; aztán azokkal az egyesekkel szemben, kik abban a veszélyben forognak, hogy elszakadnak a nyájtól vagy bűneik által a kegyelmi erők hatásától megfosztják magukat, éberségben és helyreigazító szeretetben. Erős lélek kell ahhoz, hogy a pásztor el ne csüggedjen az eltévelyedettek megmentésében, hogy folyton-folyvást arról gondolkozzék, vajha adná nekik az Isten az igazságnak ismeretét és szabadítaná meg őket az ördög torkából. A pásztortól számon kér az Isten minden egyes lelket s az ő veszedelme, ha gondatlansága miatt valaki elveszett. >Omnium et singulorom, qui curae tuae sunt commisi, tibi reddenda est ratio: cogita in quanto verseris periculo! Mirum, si sacerdos solvetur!« Nagy Gergely is igen nagy felelősséggel járó hivatalnak tartja a lelkészi hivatalt. (Liber pastoraíis curae.) A lelki gondozást a legelső művészetnek (ars artium) nevezi. Az üdv eszközei a lelkészre vannak bízva, mint lelki orvosra; egyedül ő képes, de köteles is azokat helyesen alkalmazni. Mily nagy azért a felelősség arra nézve, a kiben megvannak az e hivatalra szükséges adományok és kényelemből, nyugalomszeretetből mégis kivonja magát a pásztori hivatal terhe alól A lélekre hatásnak főeszköze nála is az ige; az intést és vigasztalást azonban mindig az egyes személyek tulajdonságai és szükségeihez mérve kell nyújtani belőle. Ehhez képest az igével való bánásra adott szabályai főleg arra vonatkoznak, hogy miként kell fölkeresni éles szemmel minden egyesnél azt a pontot, a melyben az a keresztyén ember rendes, hogy így szóljunk, szabályszerű alakjától eltér, hogy aztán ép e ponton lehessen orvosolni a hiányt. Kívánja, hogy a lelkigondozó »barátja* legyen mindeneknek; álljon résen és ha valahol kell, segítsen. Mások java fölött úgy őrködjék, mint a magáé fölött. (Köstlin i. m. 12—33. 1.) A középkorban, a mikor olyan üdvintézetnek tartották már a keresztyén egyházat, a melyhez való tartozás nélkül senki se üdvözülhet, s a mikor a papok elhitették már a néppel, hogy őket az Isten felhatalmazta a bűnök megbocsátására: megváltozott a lelki gondozásról való felfogás is. Jobban mondva: megsemmisült az A pápa és a neki feltétlenül alávetett papok és szerzetesek a népnek nem tanácsadói segítő »felebarátjai«, hanem a szó közönseges értelmében rendőrei és ítélőbirái voltak. A papság feladata nem az volt, hogy a népet a szeretet lelkével megnyerje, az igehirdetés által felvilágosítsa és meggyőzze az üdvigazságok felől, hanem hogy rábírja a pápa iránt való engedelmességre és meg is tartsa abban. És hogy e feladatát teljesíthesse, hogy a pápa ellen szándékolt vagy elkövetett bűnöket kipuhatolhassa s így a lelkek felett uralkodhassék: felállították a gyóntatószékeket és elrendelték, hogy évenként legalább egyszer mindenki tartozik meggyónni. Ez az eljárás csupán műkegyességre, hitvány képmutatásra vezethetett. Oda is vezetett. Bizonyság erre a történelem. A reformáció a speciális gondozás terén is kiváló érdemet szerzett magának, mert felkarolta azt úgy, amint ránk hagyták Jézus, az apostolok és az ős egyház. A speciális lelki gondozás életre költése és becsületes gyakorlása különben természetes következménye volt annak a felfogásnak, a mit a reformáció, egészen bibliai alapon a Krisztus egyházáról magáénak vallott. E felfogás szerint az egyház a Jézus Krisztusban hívők gyülekezete, azoké a hivőké, a kik benső meggyőződéssel vallják, hogy a Jézus Krisztus az emberiség megváltója s nincs és nem is adatott emberek között ég alatt más név, mely által kellene nekünk megtartatnunk. Protestáns alapelv szerint tehát a keresztyén község a személyes hit alapján nem holttetemekből, hanem élő kövekből épül föl. Ehhez képest a protestantismus feladatává tette magának, hogy az igehirdetés által hivöket képezzen. Mert mi módon hívják segítségül azt, a kiben nem hiéndenek, mi módon hisznek pedig abban, a ki felől nem hallandanak, mi módon hallanának pedig prédikáló nélkül ? Mennél jobban érezte a reformáció, hogy a középkori papság igen nagy mértékben megkárosította a keresztyén népet: annál inkább óhajtotta azt kárpótolni. Innen van, hogy Luther s utánna a többi reformátorok oly sürgős kötelességnek Iártják a katechisálást, a predikálást; továbbá a bibliának s az ehhez írt magyarázatoknak a nép kezébe adását. Az egyetemes papság elvénél fogva érvényesül az az ős keresztyén elv is, a mely szerint a lelkigondozás organumai nemcsak a papok, hanem minden hivő a maga körében, a neki adott lelki ajándék mértéke szerint. A hivők, mint a Krisztus testének tagjai, mind kötelezve vannak arra, hogy egymás lelki jóléte, üdve felett őrködjenek s azt tőlük telhetőleg előmozdítsák. »A kötelezettség köre és egyszersmind a felelősség is nő azok körének nagyságával, a kik a vér, vagy a társadalmi rend, a természeti egyesülés vagy a hivatalos kötelesség kötelével vannak utalva az egyesre. Terjedelménél fogva nagyobb a kötelesség és felelősség arra nézve, a kire egy egész gyülekezet, egy egész vidék van bízva, mint arra nézve, a kinek csak a saját családi köréről vagy csak a saját lelkéről gondoskodni«. (Köstlin: 57.1.) Luther ugyan nem írta meg a lelki gondozás rendszeres elméletét, de azért bizonyos, hogy a speciális lelkigondozást minden hivő jogának és kötelességének tartotta. Nyilván bizonyítják ezt iratai, miket Németország keresztyén nemeseihez, polgármestereihez és tanácsos uraihoz intézett, lelkükre kötve, hogy a saját körükben tegyék meg kötelességüket a nevelés, közelebbről a hitre nevelés szempontjából. Tanúsítja kis kátéja, mit a családapák kezébe adott, bogy otthon házukban, mint egy gyülekezetben illően gyakorolhassák lelki gondozói tisztüket. A mellett a cura generális mellett, a mi az Isten igéjének hirdetésében állott, létre jött az ág. ev. egyház-