Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-03-21 / 12. szám

A nemzeti eszme öntudatosabb érvényesítésével a faj terjesztés és fajnemesítés nagy célját kellene következetes kitartással szolgálnunk, a mely munka még mindig nem elég elvszerű ós következetes egész tanügyi politikánkban. Az iskola evangéliumi keresztyénségének visszaállítását pedig nemzetünk általános elkeresztyénteleneclése teszi múlhatatlanul szükségessé, mert a minden lépten-nyomon tapasztalható valláserkölcsi elsatnyulás ós keresztyénsógünk elernyedése, főként az úgynevezett művelt osztályoknál, immár olyan nagy móreteket öltött, hogy ezt tovább tótlenül nézni az iskolának, az evangéliumi protestáns iskolának teljességgel nem szabad. Garantiákról kell gondoskodnunk, melyek a nép- ós középiskolai nevelés, valamint a tanító- ós lelkészképzés számára több keresztyén hiterőt és belterjesebb ethikai szellemet biztosítanak. Iskoláinkat csak a protestáns érzület teljes kockáztatásával hagyhatjuk tovább abba a színtelen és erőtelen vallási légkörben, melybe az újabb idők meglazult hite és minden rigorismus nélküli ethikája juttatta. Az iskola közszellemének reformját szeretnénk mi látni, annak a belső lelkületnek megújítását, mely a reformatio-korabeli iskoláinkat, egyházi, ethikai ós didaktikai szempontból annyira fölébe emelte a többi iskoláknak. Annak az Ősprotestáns iskola- ós tanügyi typusnak a restaurálását üdvözölnők mi a legszívesebben, mely az evangéliumból megújított lélekkel átszülte ós újjáteremtette az egész köznevelést s ennek következtében az egész közfelfogást; mely az evangélium nemesebb ethikai erőivel kiemelné a lelkeket abból az erkölcsi elernyedés és elsajtnyulás posványából, melybe a századvég laza erkölcsisége oly mélyen belesülyesztette. Szóval olyan iskolát szeretnénk mi minden fokon, mely a századvégi hitevesztett ember fiát Istenben hinni, eszményekért hevülni s az örökkévalókért küzdeni ismét megtanítaná. Igyekezzék tehát az egyetemes tanügyi bizottság az iskolát, főleg pedig a tanító-, a tanár- és a lelkészképzést akként reformálni, hogy az emberiség tanítói necsak a tudásban tudjanak előbbre vinni, hanem hogy a hitben és a kegyességben is építhessenek; hogy necsak jól tanítsanak, hanem jól is neveljenek. E végből vezessék vissza iskoláinkat és a nevelés embereit minden vonalon az evangélium amaz életadó kútfejéhez, melyből a ki iszik, soha meg nem szomjazik. Váradi F. Az anyaországi magy. reformátusok énekeskönyve és templomi közéneklése, II. A mi már a magyar reformátusok templomi közéneklósót illeti, erről sajnosan be kell ismernünk, hogy annak egy részt vontatottsága s a zsoltárok ós dicséretek szótagjainak aránytalan elnyujtása, más részt pedig azon erősebb hangnyomás, mely a közóneklésnél szokásban van, épen nem kellemes a fülnek, s például a magyar ajkú r. kath. hitfelekezet templomi énekléséhez viszonyítva nagyon háttérben marad közkedveltség tekintetében. A halk és lágy hangú templomi éneklés sokkal alkalmasabb a valóban érzett szívbeli buzgóság, az igaz ós bűnbánó töredelmesség, szóval a lelki áhítatosság kifejezésére ós sokkal illendőbb a teremtő nagy Isten mindenhatóságának, a Jézus Krisztus váltsága által kiérdemelt isteni kegyelemnek s irgalmasságnak hitéhez, az emberi nem bűnösségének s halandó voltának érzetéhez, mint a torokszakadtából erőtetett fülhasító harsány éneklés, mely kivált a nagy ünnepek alkalmával zsúfolásig megtelt református templomokat szinte megrázkódtatja. Már a Geleji Katona István volt erdélyi református püspök nevét viselő 1649. évi egyházi kánonok 98-ika is arra inti a kántorokat, hogy ne kiáltozva s mintegy torokszakadtából bőgve, hanem az isteni tisztelet szentségéhez illő mérsékelt hangon (nec stentorio clamore, vei potius boatu, seci modice ac moderata, quae sacris convenit, vocis elatione) énekeljenek. Néhány év előtt esetleg jele n lévén egy falusi r. kath. templomban, az úgynevezett búcsú vagyis templomnapi isteni tisztelet alkalmával igazi lelki élvezettel hallgattam az ott felhangzott lágy ós összhangzatos szép éneklést, melyben főleg a helybeli kántor által betanított közrendű fiatalság kitűnt. Magyar ref. népiskoláinknak, melyek eredetileg kivétel nélkül mincl egyháziak voltak, jelentékeny része már ez idő szerint is községiekké ós államiakká alakulván, s így a közéneklósi oktatás és gyakorlat, mely egyházi népiskoláinkban rendszerint mindennap négyszeri volt, most már a vallástanítás szűk keretében hetenkint alig egy-két órára szorítkozván, ref. egyházunkban, kivált az ifjabb nemzedéknél, sajnos, mindinkább észlelhető a közóneklésben jártasságnak ós gyakorlottságnak hanyatlása s azon valóban elszomorító jelenség, hogy a közáhítatosságot emelő összhangzatos templomi és halotti éneklés kiveszőben van, mert ezt már csak az idősebb hitfelek s például fővárosi népes