Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-03-14 / 11. szám

intezeteink, a melyeknek megkeresését ifj. Zsoldos indítványozza, nincsenek oly nagy számmal, hogy őket alapul lehetne venni, a melytől a kiadás költségeit várhassuk. De ne higyje azt sem, hogy ezzel annyi zűrzavar s kificamodott okoskodás járna. A dolog világos és egyszerű. A konvent kiosztja: melyik egyházmegye mennyit fog fizetni a lélekszám szerint s az egyházmegyék beszedik minden egyháztól a hívei arányában ráeső összegeket a a vizitátorok útján s beküldik a Prot. írod. Társaság pénztárába. Attól sem félek, a mi felett Mayer úr aggódik, hogy ez »gyülöletessé tenné a művet és csak szaporítaná egy kellemetlen munkával a lelkészek gondjait*. Nem félek pedig azért, mert én a közpénztárt indítványozom megterhelni a mű árával, a miről a hívek a gondnokon kívül tudomást is alig vesznek, így meg sem » gyűlölhetik* (?) ezt a pénzzel járó munkát. Azután, hogy könnyítsünk a terhen, oszszuk szét három évre a költségek beszedését s biztosan állíthatom, hogy így ez újabb és ideiglenes terhet meg sem fogják érezni az egyes egyházak közpénztárai. Arra távolról sem gondoltam, hogy a közalap mintájára az egyesekre kivetést tegyünk s így hajtsuk be ; ez csakugyan kellemetlen munkája volna a lelkésznek. Nagy igazsága van Kiss Józsefnek abban, hogy ha az egyházak konventi, kerületi, megyei jegyzőkönyvekért kötelesek fizetni, a melyeknek hasznát alig veszik: szivesebben fognak áldozni olyan műért, a mely csakugyan lelki épülésükre céloz. Egyébként köszönöm a cikkező uraknak, hogy megtették megjegyzéseiket s alkalmat adtak ez által nekem is gondolataim bővebb kifejezésére. Csak arra ügyeljünk, hogy a Magyarázatos Biblia minden parokhián ott legyen. Lic. Rácz Kálmán. ISKOLAÜGY. Az optimistikus nevelésről. Századunk a művelődés százada. A tudomány, mely a sötét középkorban csak a zárdák falai közt sinlődött, napjainkban már az egyszerű pór viskójába is megtalálta az utat. S naponként látjuk, hogy az ismeretek egyre terjednek, kevesbítvén a sötétséget, a babonát és vakhitet s terjesztvén a felvilágosodást. Az általános haladás szolgálatában áll a neveléstudomány is, melynek az a célja, hogy a gyermekből jellemes embert neveljen. Ki győzné felsorolni azokat az elveket, a melyeket megvalósítani igyekszik, ki tudná mégismertetni mindazokat az utakat, a melyeket követ. Én csak egy követelményére akarok itt rámutatni, melyet a hivatott tényezők oly gyakran szem elől tévesztenek, arra t. i., hogy a nevelés legyen optimistikus irányú. Az optimismus, bölcsészeti álláspontról tekintve, nem egyéb, mint az a nézet, hogy Isten a világot minden lehetséges világ közt a legjobbnak teremté; közönséges szóhasználati értelemben pedig azon hajlamot jelenti, mely szerint valaki a dolgokat lehető legjobb oldalukról tekinti s a világot rózsás színben látja. Az optimismusnak merev ellentéte a pessimismus, mely a világot s a létet rossznak, céltalannak tekinti s mindent sötét színben lát. Mind az egyik, mind a másik nézletmódnak vannak hívei; sokkal többen vannak azonban, a kik a kettő közt a középutat követik. Ha a két nézetet tekintjük, önként felmerül előttünk a kérdés, hogy ajánlatos-e akár az egyik, akár a másik követése ? A legtöbbek szerint nem, mert magában véve mindegyik ellensége az embernek, a mennyiben vagy nagyon fényes világításban, vagy nagyon is sötét oldaláról tüntetvén fel az életet, a csalódásoknak szakadatlan sorozatában részesíti az embert. Ettől az érveléstől nem tagadhatunk meg minden igazságot, sőt a tapasztalás épen azt bizonyítja, hogy a legboldogabb emberek épen azoknak soraiban találhatók, a kik a világot se túlságos jónak, se túlságos rossznak nem tartják. Egyről azonban nem szabad megfeledkeznünk: arról t. i., hogy az arany középúton haladók a tovasiető évek folyamán rendszerint a pessimismushoz közelednek, sőt néha annak a karjai közé hanyatlanak. S ezen nem is igen csodálkozhatunk! Hisz az élet oly sok terhet ró az ember vállára, hogy gyakran a leroskadás fenyeget. Az utunkban álló akadályok, az élet viharai, a megpróbáltatások, a csalódások és szenvedések sokszor elkeserítenek. S a mi az ifjú előtt nem is teher, az alatt a gyenge agg végtelenül szenved. Ki csodálhatja tehát, hogy a tisztes ősz haj viselői csaknem kivétel nélkül kishitűek, hogy szivöket megszállja a kételkedés s hogy nincs bizalmuk az emberekben, kik jóságukkal oly gyakran visszaéltek, de nem bíznak a Gondviselésben se, mert az élet viharai lerombolták szivökben azt az emlékkövet, melyre isteni kéz véste e feliratot: »Ember küzdj és bízva bízzál!* Nem túlzás ez, hanem szomorú tény! Az öregebb emberek közt oly ritka az optimista, mint a madarak közt a fehér holló! Pessimismusuk hol erősebben, hol enyhébben nyilatkozik s már csak frázis számba megy ama megjegyzésük: nem így volt ez régen! S ha az évekkel együtt még a derültebb kedélyekre is ránehezedik a pessimismus köde, mi vár akkor azokra, a kik már gyermekkorukban magukba szívták a pessimismus csiráit ? Mily tűrhetetlen lehet ezeknek az élet már a szép ifjúkorban ! Pedig az idöelötti pessimistákat manapság nem kell lámpással keresnünk; minden felől halljuk kiáltásukat: ide nézz, itt vagyok ! A ki figyelemmel kiséri mai társadalmi életünket, annak lehetetlen, hogy fel ne tűnjék az a jelenség, hogy fiatalságunk ajkáról, mind sűrűbben hangzik fel a panasz. S különösen a finembeliek szoktak a velők érintkezőknek türelmetlen kifakadásokkal kedveskedni, átkozván a tűrhetetlen sorsot, mely lehetetlenné teszi az előre jutást s a képzettséget nem részesíti az őt megillető elismerésben és jutalomban. S hiábavaló minden ellenvetés és bizta-